„Sose felejtem el azt a csinos zakót”

Cseh Tamás: Lee Van Cliff

Most nem azon rágódnánk, ami pedig szintén logikus lenne: hogy egy harmincas éveinek közepén járó fiatalembernek miből van 167 milliós háza, és hozzá olyan félmillió forintot érő zakója, amire már nincs szüksége.

Nincs ebben semmi különös a mai Magyarországon, lehet ilyen bárkinek, még tehetős szülő sem kell hozzá. Elég, ha az illető szülőket Szijjártónak hívják - innen már csak egyetlen ugrás, hogy egy élet megfeszített munkájával összeszedjenek egy kis házikóra valót a gyereküknek.

Alig néhány napja, hogy kiderült: egy guberáló megtalálta Szijjártó luxuszakóját a külügyminiszter háza előtti kukában. Lefényképezte, elküldte egy internetes portálnak, közzétették.

Adva van egy külügyminiszter, akinek polgári foglalkozása soha nem volt, amióta az eszét tudja, politikusként kereste a kenyerét. Ez is rendben van, mert tudjuk, hol élünk kik vesznek bennünket körül, másként szólva: kik azok, akikkel körülvettük magunkat.

Gazdagság van Magyarországon, de legalábbis jólét. Igaz, még nem minden egyes emberre kiterjedő mértékben, de azért nem kell nagy ügyet csinálni egy 167 milliós kulipintyóból, sem pedig egy kidobott luxuszakóból. Nem tetszett Szijjártónak a színe, kinőtte, van egy másik, még menőbb, érthető hát, ha kidobta.

Nincs itt semmi különös, tessék kérem szépen oszolni.

Ami érdekes lehet, az nem a ház, és nem a zakó, hanem az, ahogyan a Külügyminisztérium – ez a cég Szijjártó munkáltatója - az ügyre reagált. Megtehették volna, hogy kínos magyarázkodásba kezdenek, és lehazudják a csillagot is az égről. Hogy ez a zakó nem is Szijjártó Péteré. (Csak véletlenül volt beleírva egy névrokonának a neve.) És nem is olyan drága, mint amilyennek látszik. (Pedig, épp olyan drága, sőt, nekünk, adófizetőknek még annál is többe van!).

Vagy kitalálnak más, amúgy szintén hihetetlen baromságot.

A Külügyminisztérium más utat választott. Nem mismásolt, ködösített, ezzel szemben egyenesen belevágta a háborgók képébe, hogy jellemhiba másnak a kukájában turkálni, az ott talált tárgyakat lefényképezni.

Most már legalább tudjuk, hogy mi a jellemhiba, és mi az, ami nem. Jellemhiba vérlázító dolgokat feltárni, és azt a magyar adófizetőkkel megismertetni.

Nem jellemhiba lenyúlni a magán-nyugdíjpénztárakban tartott megtakarításokat. Földet, kaszinót, dohányboltot adni a csókosoknak, zsíros állami megrendeléseket a Pasa Parki szomszédnak.

Nem jellemhiba azt állítani, hogy Magyarországon nincs rendszerszintű gyermekéhezés. Ezt magától a miniszterelnök tanácsadójától, a sokmillió forintos szolgálati autóval járó Hegedűs Zsuzsától tudjuk. Vannak éhező gyerekek, mondja Orbán bizalmasa, de az ő esetükben a szülő tehet arról, ha nem jut a gyereknek rendes (vagy semmilyen) étel.

Mert nem dolgozik a szülő, hanem iszik.

Hegedűs Zsuzsa tudja: minden éhező családot személyesen ismer. És Harrach Péter is tudja, mert szerinte sok gyereknél életforma, hogy nem esznek reggel semmit, és üres gyomorral mennek el az iskolába.

Ezeknél a szentéletűeknél még Mária Terézia lánya is jobb volt. Marie Antoinette, amikor megtudta, hogy a tömegek azért lázadnak, mert nincs kenyerük, ártatlanul visszakérdezett: Nincs kenyerük? Akkor miért nem esznek kalácsot?

A feljegyzések szerint ő legalább nem gonosz volt és cinikus, csupán tényleg tájékozatlan.