A kommunisták már a Mokkában vannak
Hétfőn reggel egy vadonatúj Mokkára ébredtünk, totálisan megújult a reggeli okosító. Nemcsak annyi a változás, hogy a szülni induló Jakupcseket...
Hétfőn reggel egy vadonatúj Mokkára ébredtünk, totálisan megújult a reggeli okosító. Nemcsak annyi a változás, hogy a szülni induló Jakupcseket lecserélték Demcsákra, hanem, hogy a képernyő alatt futó csík is másmilyen lett.
Ez a csík, ha van olyan ember az országban, aki nem tudná, nem véletlenül és öncélúan szokott futni a műsor közben. Funkciója van neki, mondhatni üzenete: ide írhatja meg kellő – bár gyakran távolról sem elégséges – moderálás után a véleményét a nagytekintetű nézősereg.
Most, mint majdnem minden a Mokkában, ez a csík is más lett. És tartunk tőle, hogy már sosem lesz olyan, mint amilyen volt. (Pedig már akkor sem volt olyan, amilyen…)
Nem kertelek tovább, és a forró kását sem kerülgetem napestig: piros lett az eddig kéken futó csík, ráadásul a betűk is kisebbek lettek. És ami még ennél is elkeserítőbb, szem alig tudja követni őket, olyan gyorsan futnak.
Kell-e ennél vérforralóbb a magyar polgárnak? Az őszödi beszéd utóhatása kismiska ahhoz képest, amit e változtatás után a szerencsétlen műsorkészítők kaptak. Az a legkevesebb, hogy rendesen lekomcsizták őket, ahogy illik.
Amiben, mondjuk meg őszintén, van valami: a vak is látja, hogy azért lett piros a kék, mert a komenisták mocskos mancsa már ide is betette a lábát. És azért lett gyorsabb, meg kisebb a betű, hogy csak a beavatottak tudják elolvasni a szövegeket.
Ami azért, köztünk szólva, nem piskóta: a nézők azért voltak kiakadva a piros színen, mert ez sokakat a szocialista párt színére emlékeztet. Normális országban már elmeorvosért kiáltanánk, de nálunk, ahol egy Sarka Kata nevű frissen férjezett nő házasságából sajtómunkások tucatjai élnek hetekig, ez is lazán elmegy.
Hanem azért mi mégsem mennénk el szó nélkül a színek mellett. Már csak azért sem, mert, mint minden őrületben, bizonyára ebben is van valami ráció. Mert az valóban nagyon necces, hogy a szocik így nyomulnak a piros csíkkal.
Már látom is lelki szemeimmel a sötét jövőt: jönnek a választások, a sok bizonytalan szavazó meg ott áll tanácstalanul az urnafülke magányában, és miközben idegesen rágja tollát, hogy most akkor ő hova is ikszeljen, egyszer csak beugrik neki, hogy hát a Mokka is piros, naná, hogy a szocikra szavazok.
Úgyhogy, ha a szívemre hallgatok, a piros csíkot lecserélném narancssárgára. Bár, ami azt illeti, ez sem jó, mert ez meg a Fideszt vizionálja, legyen hát inkább kék a Mokka színe. Legyen, de nem lehet, mert az meg a szabad madaraké, a zöldet pedig tudjuk, lefoglalták az Ibolyáék. Ha belegondolunk, valamilyen szinten már az összes szín foglalt, maradna a fekete és a fehér.
Volt már ilyen, valamikor az ötvenes évek végén, a magyar televíziózás hőskorában. Gyerekként még emlékszem a daliás időkre, hetente kétszer volt adás, szerdán szovjet film ment, vasárnap pedig műkorcsolya, egy nemzedék nőtt fel az azóta elhunyt Gyulai István felejthetetlen szavain, miszerint nyár óta mekkorát nőtt a kis Poetsch. (Anett Poetsch NDK-s korcsolyázónő, nem írom le, hogy kell ejteni a vezetéknevét).
Szóval, csak annyit szerettem volna bátorkodni, hogy be kellene tiltani a színeket, hogy senkinek az érzékenységét ne sértsük! Az persze más kérdés, hogy mi lesz velünk, magyarokkal, ha már semmi rossz nem történik az országban? Kire fogunk haragudni, kit fogunk tojással dobálni? Igaz, ez még meglehetősen messze van, és különben is: leleményes nép vagyunk, majd csak megoldjuk valahogy.
(P.s.: Kedden reggel megint belefutottam az ominózus csíkba. A gyűlölet nem változott, de a piros barnább lett, az apró betűk megnőttek, és a száguldó szöveg is lassabban fut, mint egy nappal ezelőtt. Lehet, hogy ilyen gyorsan hozzászoktam?)
A Metropol - www.metropol.hu - számára írt cikk írott változata
