A király beszéde
Nem az volt érdekes, amit mondott. Az már rég nem érdekes. Mindig azt mondja ugyanis, amit éppen gondol, és mindig azt gondolja, amit hasznosnak vél.
2001-ben az Amerikai Kereskedelmi Kamara üzleti ebédjén még arról beszélt, hogy ötmillió gazdasági bevándorlóra van szüksége a magyar gazdaságnak, ma meg arról, hogy Magyarország a magyaroké. Ne jöjjön ide senki, aki meg már itt van, menjen vissza oda, ahonnan jött.
2010-ben, nem sokkal a választás előtt a többkulcsos jövedelemadóról beszélt, mint a gazdaság és a nemzet megmentőjéről. Azóta hallani sem akar róla.
Ne azt nézzék, amit mondok, hanem azt, amit teszek.
Ez a szöveg is a tőle származik, néhány évvel ezelőtt mondta a Kedves Vezető.
Ehhez tartjuk magunkat azóta is, mi mást is tehetnénk.
Nem az számít tehát, hogy mit mondott május utolsó péntek délelőttjén a Budapesti Történeti Múzeumban, amikor kormányzásának eddigi öt évét ünnepeltette. Az számít, hogy kik hallgatták, kik voltak a meghívottak.
Amolyan jutalomkoncert volt ez a jelenlévők és az előadó számára. Az utóbbi előadhatta kedvenc dalait, miközben a hallgatóság jólesően állapíthatta meg: idoljuk még viszonylag elfogadható állapotban van: hozza a gitárszólót, és a magas hangokat is majdnem mindig képes kiénekelni. Néha nyalja ugyan a szája szélét, és erőltetetten nevet a saját viccein, de hát emberből vagyunk, mindnyájunknak vannak rossz szokásai.
Hanem, volt ott más is. Az, ami nem volt: a sajtó egy része. Nem azért hiányoztak, mert távolmaradásukkal tüntettek, pedig erre is lett volna igény, hanem azért, mert kitiltották őket.
Nem engedték be a Népszavát, nem jutott hely a 444!-nek, a Klubrádiónak, a Hócipőnek.
Túl azon, hogy ez tisztességtelen, gondolkozzunk el inkább azon, hogy ezek ott, mint gondolnak a sajtóról. Az emberekről, Magyarországról.
Mert a sajtó nem önmaga számára létezik. Nem a saját kedvére ír cikkeket, készít rádiós- és televíziós műsorokat. A sajtó normális üzemmenetben informál és tájékoztat. Elmondja az embereknek, hogy mi történik az országban és a nagyvilágban.
Sokféle ember olvassa ezeket az újságokat, hallgatja a rádiókat, nézik a tévéket. Olyanok, akik kedvelik a Kedves Vezetőt és csapatát, és olyanok is, akik ki nem állhatják.
Ők is Magyarország, még akkor is, ha az összegyűlt hölgyeket és urakat ez láthatólag kevéssé érdekli.
Azért mégis volt valami, ami, legalábbis látszólag mégis azt jelentette, amit hallottunk: Orbán óva intett mindenkit, aki ki szeretné navigálni az országot Európából. Igaz, néhány hónapja még arról értekezett, hogy Keleten rokonaink vannak, míg Európában idegennek érzi magát, de most mégis azt mondta, hogy Európa a mi családunk.
Nem az az Európa persze, amit a mostani brüsszeli bürokraták irányítanak.
Hanem az, ami olyan, mint amilyet ő szeretne. Egy idegenektől és kulturális sokszínűségtől, valamint korrupciótól mentes Európa.
Mert, ne feledjük, Orbán sem szereti a korrupciót. Hogy mi számít korrupciónak, azt viszont ő szereti megmondani. Ha mások lopnak, az csúnya dolog és büntetendő, ha ő és csapata oszt a csókosoknak, akkor azt úgy kell értelmezni, hogy senki sem szenvedhet hátrányt, amiért valakinek a családtagja.
Különösen akkor, ha az illető a saját lábán áll.
Ez volt a király beszéde, melynek végén előadó és közönsége kölcsönösen megtapsolták egymást. Tetszett nekik, amit láttak és hallottak, ha legközelebb mást hallanak, az is a kedvükre való lesz.