A kétharmadfarkú kutya
Megint elmeszelték Strasbourgban a magyar médiatörvényt, Európa ismét nemet mondott Orbánra. Nemcsak a szocialisták és a liberálisok, valamint a zöld frakció tagjai, de még a Kedves Vezető csapatában játszó néppártiak közül is többen ellene voksoltak.
Hiába tudjuk, hogy boszorkányok márpedig nincsenek – ha üldözik őket, talán mégis vannak. Kovács Zoltán, a kabinet kommunikációért felelős államtitkára ugyanis boszorkányüldözésről beszélt, Orbán viszont már lezárt ügyről és utánlövésről. Arról, hogy a módosított médiatörvényen már nem változtatnak semmit. Igaz, tavaly decemberben is ezt állították – eszünk ágában sincs változtatni a médiatörvényen, mondta akkor Orbán.
Aztán, tudjuk, mégis.
(Sokat változtattak, de nem eleget.)
Orbánnal az a baj, hogy nem érti, Európa hogyan működik. Azt gondolja, hogy a vén kontinens ugyanolyan piszkos és fantáziátlan disznóól, mint amelyhez ő szokott, s amelynek kitakarításához csupán slag kell és némi tisztítószer. Azt hiszi, hogy Európa is olyan hely, ahol ő és barátai mindennapos vendégek: egy leharcolt falusi kocsma, ahol egyedül az ököl szavát értik
Olyan hely, ahol az erősebb kutyának van kétharmada.
Orbán meg van sértve Európára, berágott a jó öreg kontinensre. De mivel Európát nem büntetheti, – pedig, lenne rá igény – ehelyett inkább idehaza áll bosszút azon, akin lehet. Mint a garázda családfő, akit a munkahelyén semmibe sem vesznek: megalázza a főnök, kiröhögik a kollégák. Odahaza ezért úgy őrzi a tekintélyét, hogy veri az asszonyt, üti a gyereket. Bemos a szomszédnak, felrúgja a kutyát.
Orbán nem érti: Európa másképp működik, mint az általa idáig megtapasztalt családmodell. Ahhoz szokott, hogy a családfőnek korlátlan és örök időkre szóló tekintélye van, abban szocializálódott, hogy minden és mindenki vigyázban áll előtte.
Nem szeretik, hanem félnek tőle – talán ő maga sem fogja fel a különbséget.
Tekintélyesnek próbált látszani Európában, de csak odáig jutott, hogy kitartó és szívós munkával ellenszenvessé, majd nevetségessé silányította magát. Hiába ő az uniós elnök, Európa ma nélküle zajlik. A háta mögött tárgyalnak a többiek, ha néha mégis kénytelenek egy asztalhoz ülni vele, gondosan elzárják az ezüst evőeszközt.
Aki ma szóba áll Orbánnal Európában, munkaköri kötelességből teszi.
Mi, többi magyarok, akik nem vagyunk a Magyar Köztársaság – ma még így hívják – miniszterelnökei, tudjuk, nem nekünk szól ez a mosolyszünet. Nem bennünket néznek le Európában, legföljebb azon csodálkoznak, hogy miért ilyen vezetőt választottunk. Most majd alkalmunk lesz megmutatni a világnak, hogy nem csak szabadságszerető, megalkuvást nem tűrő, kreatív és tehetséges nép vagyunk, de a tűrőképességünk is átlag feletti.
Ami most van, azt is kibírjuk valahogy. S remélhetőleg a memóriánk sem hagy cserben bennünket: ha majd felébredünk ebből a mostani rémálomból, nem felejtjük el, ami velünk történt.
Saját érdekünkben: nehogy még egyszer megtörténhessék.