Királynak képzeli magát. Uralkodónak, aki egymaga dönthet életről, halálról.

Volt ő már minden: szabadságharcos és puskaporszagot szimatoló harci paripa, disznóólat ganézó kondás. Futballista és forradalmár, papokat csuhásozó, trianoni emléknapról kivonuló botrányhős. Polgári körös vitéz, és pápánál vizitelő ájtatos manó.

Egyedül énekes halott nem volt még sosem.

Egy ideje az a kedvenc kényszerképzete, hogy ő Magyarország, az őt ért kritikákról azt gondolja, hogy a magyar embereket támadják.

De mindemellett leginkább királynak hiszi magát. Mint a régi szép időkben, amikor a királyhoz hű nagyurak földeket és birtokokat kaptak az uralkodótól. Nemesi címeket, sarzsikat. Jogokat és előjogokat.

Magyarország mostani királya koncessziót ad annak, aki megérdemli. Dohányboltot és nyerőgépet adományoz a rászorulóknak, stadiont épít annak, akinek ez a vágya.

Megtehet mindent, mert a legnagyobb hatalom, a tájékoztatás is az ő monopóliuma. Igaz, a világhálót máig nem tudta megzabolázni, és maradt még néhány szabad sziget a médiában, de a sajtómunkások nagy részét már maga alá gyűrte.

Mindenki a kezéből eszik, kisemberek és nagyurak. Középszerűek és tehetségesek. Mátyás álruhában, Kádár a huszonegyedik században.

Tilt, tűr, támogat.

Aki jól törleszkedik, az többet merhet a fazékból, aki jobban, az még nagyobb harapásra nyithatja a száját. Mindenki kiharap valamit a közösből – erre a szilárd alapra épül a Nemzeti Együttharapás Rendszere. Mindenkinek jut valamennyi, kinek több, kinek kevesebb, van, akinek majdnem semmi.

Akinek semmije sincs, az annyit is ér.

Ő mondja meg, ki a magyar, ki a polgár, ki az, aki szereti a hazát. Ki képvisel idegen érdeket, és ki az, aki filozófus, bankár, hazaáruló.

Nemzetnek hiszi magát, mert senki nem meri megmondani, hogy nem ő a nemzet.

Démonokkal harcol, fantomok ellen küzd, Európával és a világgal vív szabadságharcot. A pusztulásba vezeti hadait. Költséges és fölösleges háborúba, mert a legfontosabbat elfelejtette megtanulni: hogy a béke mindig olcsóbb, mint a háború, és együttműködni kevésbé fárasztó, mint csatázni rendületlenül.

Nyereg alatt puhított hős.

Annyiszor mondta, hogy már el is hiszi: övé az ország. Nélküle nem lenne itt semmi, ha ő nem volna, már rég nem értene senki magyarul. Először csak poénnak hitte, mára már elhiszi. Pedig, nem lehetett könnyű: kezdetben tükör előtt kellett gyakorolni, hogy el ne röhögje magát - ma már megy magától is, mint az ágybavizelés.

Királynak képzeli magát, alattvalónak mindenki mást. Nem minden ok nélkül – amíg a többiek alattvalónak hiszik magukat, addig itt tényleg ő a király.