A hős, ha magyar
Amerikának új hőse van, az illető történetesen nem afroamerikai, mint a nemrég beiktatott elnök, hanem fehérbőrű és Chesley Sullenbergernek hívják.
Chesley Sullenberger valamikor vadászpilóta volt, érthet valamennyit a repüléshez, negyven éven keresztül vezetett különböző gépeket, s legutóbb azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy amikor az általa vezetett utassszálító hajtóművei felmondták a szolgálatot (egyszerre mind a kettő), felmérte a helyzetet, és a lehető legjobb megoldást választva, példátlan lélekjelenléttel letette a gépet a Hudson folyó vizére. Az utasok közül csak néhányan sérültek meg, ám csodával határos módon mindenki élve megúszta az amúgy megúszhatatkant.
Mindig is tudtam, hogy a férjem kiváló pilóta, mondta elcsukló hangon az asszony, de nekem ő akkor is csak az az ember marad, akit egykoron, negyven évvel ezelőtt megismertem: az a férfi, aki reggel teát főz nekem a konyhában.
Itt akár be is fejezhetnénk, hátra dőlheténk a fotelben, vagy kapcsolnánk tovább valamilyen másik műsorra. Ha így tennénk, amerikaiak lennénk, mi azonban – Esterházy Péterrel szólva – közép-keleteurópaiak vagyunk, idegrendszerünk elhasznált, vécépapírunk kemény. Ebben a minőségünkben pedig, szemben a nálunk szerencsésebb amerikaiakkal, mindenféle érdekes gondolatok jutnak az eszünkbe.
Például az, hogy miként tálalta volna a magyarországi média a közvélemény számára hasonló esetben a magyar hőst? Nos, az első híradásokban nyilván mifelénk is az öröm hangja szólalt volna meg: milyen jó, hogy mindenki túlélte a katasztrófát, írták volna az újságok, szerencse, hogy aznap éppen ez a hős vezette a repülőgépet, mondtákvolna a tévék.
Aztán másnap már látszott volna, hogy Magyarországon élünk. Az Egyik lap kiderítette volna, hogy a kapitány hat évvel ezelőtt megcsalta a feleségét, gyakran csak morogva viszi le a szemetet, és bár valóban főz teát a nejének, azt azonban a legtöbbször langyosan viszi be a tálcán, amely bizonyos kultúrkörökben megbocsáthatatlan bűnnek számít.
Persze lennének cáfolatok, hogy ez most ugye miért is fontos, és előkerülne egy nagyon öreg, nagyon jóságos tanár néni, aki úgy emlékszik, hogy a pilóta diákként virgonc, ám alapjában véve nagyon jó eszű és kedves fiú volt, ráadásul jószívű is, az uzsonnáját mindig megosztotta egy szegény iskolatársával.
Ezt követően néhány nap csend következne, majd egy Másik újság megtalálna egy eltitkolt gyereket, egy eltagadott fiútestvért, aki a legnagyobb nyomorban élt, egy Harmadik lap pedig egy régi iratot dobna be a köztudtba, miszerint hősünket húsz évvel ezelőtt tilosban parkoláson kapták az éber parkolászok. Egy állatvédő lap tudni vélné, hogy a 21 éves Sullenberger, miközben a többiek bálnát mentettek, ő inkább egy nagymellű csajjal ment moziba. s előkerülne egy valamikori egyetemi évfolyamtárs, aki szerint Chesley mindig róla puskázta a dolgozatait, az egyetemi menzán pedig rendszeresen mások elé tolakodott a sorban.
Két hét sem kellene hozzá, s a magyar hős élete nyitott könyv lenne mind a tízmillió honfitárs előtt. Egy gonosz, kapzsi, minden gazemberségre képes ember állna előttünk, akinek leginkább a Maunika sóban lenne a helye, ha egyáltalán beengednék oda az ottani minőségre oly kényes szerkesztők. Ilyen ország vagyunk ugyanis: a magyar hőst idővel mindenki utálná, főleg, miután kiderülne, hogy a szocikra szokott szavazni, vagy ami ugyanennyire ciki, a Fideszre.
