Munka van most, miszerint feladat, ilyenkor férfiembernek a gáton a helye.

Valami ilyesmi történhetett, a mi köztársasági elnökünket pedig nem olyan fából faragták, aki ölbe tett kézzel üldögél a jól megérdemelt babérjain, miközben az ország fogja magát, és a vesztébe rohan. A mi köztársasági elnökünk a tettek embere: most legutóbb például azt tette, hogy létre hozta a Bölcsek Tanácsát.

Nagy tudású és elismert embereket hívott meg a mi köztársasági elnökünk ebbe a grémiumba, nem ironizálásból mondom, egyiküket személyesen is ismerem, tényleg komoly koponya, alkalmas embernek tartom a többiekkel együtt.

Csak hát most már azt is látni kellene, hogy mi a feladat? Mert volt itt ugye egy nemzeti csúcs, amin a nemzet prominensei – a mi köztársasági elnökünk részvétele nélkül – dugták össze a fejüket, hogy közösen kifőzzenek valamit, amivel a hazát kilábaltathatják a válságból.

Nem gondolnám, hogy a mi köztársasági elnökünk távolmaradásával azt üzente volna a nemzetnek, hogy számára nem fontos a haza üdve. Éppen ellenkezőleg: éjjel-nappal az lebeg a szemei előtt! Csak hát ő más távlatokban gondolkodik, mint mi, előbbre lát nálunk - ha nem így lenne, mi lennénk a köztársasági elnökök.

Itt van tehát a Bölcsek Tanácsa, négy nagy tudású ember. Igaz, egynek közülük származásilag kevés köze van a magyarsághoz, ettől persze még adhat jó tanácsot nekünk, nincs az sehol megírva, hogy magyarnak csak magyar adhat jó tanácsot.

Az a kérdés, hogy ebben a nagy összevisszaságban mire van szükségünk nekünk, magyaroknak? Tanácsokra, vagy inkább cselekvésre? Mert tanácsokkal egyébiránt teli a padkás, a libák meg közben csak döglenek megfele. Igaz, a Bölcsek Tanácsa nem adott még egy fia tanácsot sem, nem lenne korrekt, ha őket is felelőssé tennénk, amiért még mindig benne vagyunk a slamasztikában.

És az is jó lenne, ha tudnánk valamit a haza négy bölcsének szándékairól. Túl azon persze, hogy jót akarnak, mert ez ugye maga az evidencia - ha nem akarnának jót, el sem vállalták volna a feladatot.

Persze, azt is meg lehet érteni, hogy még nem mondtak semmit. Ha bármit is mondtak volna, ez azt jelentené, hogy könnyű mondani valamit, és már ott motoszkál a fejükben a megoldás. Ha pedig így lenne, akkor ugye rájuk már nem is lenne szükség, legalábbis mint Bölcsek Tanácsára. Elég lenne, ha megmondanák a tutit, holnaptól mindenki vakon követné őket, ők pedig, visszatérhetnének a saját szakterületükhöz.

Ha nem a mi köztársasági elnökünk kérte volna fel ezeket a tudós embereket, talán még modortalanságnak is gondolhatnánk, hogy kiragadták őket a kutatómunka finoman cizellált elefántcsonttornyából, s bezavarták őket a nagy magyar valóságról elkeresztelt lövészárokba. Ahol, amint azt már jó ideje a saját bőrünkön is tapasztaljuk, nemcsak hogy szalonképtelen, többnyire négybetűs szavak repkednek a légtérben, de még lőnek is, valamint mindenféle más kellemetlenségek is előadódnak.

Sok gyakorlati haszna nincs tehát a Bölcsek Tanácsának, azon kívül persze, hogy mostantól a nagyközönség is megismerte e négy embernek a nevét. Tudja róluk, hogy vannak, és azt is, hogy okos emberek. A szűk szakmai közvélemény ezt persze enélkül is tudta, hiszen idáig is bölcsek voltak és a saját szakterületükön felkérés nélkül is a haza megmentésén fáradoztak. (Még ha nem is közvetlenül, feladat gyanánt.)

Most annyi a változás, hogy az átlagember is érzi, hogy nincs egyedül. Van négy olyan polgár – tiszteletbeli ötödiknek a mi köztársasági elnökünket is közéjük sorolhatjuk – aki most úgymond, helyettünk is azon agyal, hogy mit kellene csinálni?

Nem rövid távú megoldásokban gondolkodnak, ami egyfelől nem túl bíztató, merthogy nekünk most vannak problémáink, másfelől viszont mégiscsak reményteli, hogy ők még azt is tudják, milyen problémáink lesznek nekünk mondjuk öt év múlva? És tudvalevő, hogy ha a problémát felismertük, akkor a megoldás kulcsa is már félig a kezünkben van.

Addig meg majd csak elleszünk valahogy. Ráadásul még gondolkodnunk sem kell – most már vannak, akik ezt hivatalból megteszik helyettünk is.