Néhány nappal ezelőtt az ismert szociológus fontos dolgot kérdezett a Facebook közönségétől. A kérdés: Orbán Viktor és kormánya naponta tíz olyan dolgot elkövet, amelyekről nemrég még azt hittük, hogy ezek közül egy is elég ahhoz, hogy megbukjanak. Minek kell történnie ahhoz, hogy megbukjanak?

Sokan szóltak hozzá, volt, aki viccelődött, mások komolyan elgondolkodtak a helyzeten.

Ami azt illeti, van min gondolkodni.

2010-ben valóban okos emberek azt gondolták, hogy Orbán kormánya egy, legföljebb másfél év múlva brutálisan meggyengül. Nem azért, - ami amúgy kézenfekvő lenne - mert hazudtak a választóknak. Hanem, mert túlnyerték magukat. Túlságosan sokakban túlságosan nagy reményeket keltettek, túl sok társadalmi réteget hitegettek egyébként be nem tartható ígéreteikkel.

Ehhez képest Orbán és kormánya ma erősebb, mint valaha.

Sokan és sokféleképpen leírták az okokat, és tulajdonképpen mindenkinek igaza van.

Egy dolgot felejtettek el megemlíteni, pedig a Kedves Vezető épp erre épít: azt, hogy a magyar társadalomból hiányzik a szolidaritás.

Nem az egyes emberekből - az egyes emberrel többnyire nincs baj. Ha beteg gyereket, kidobott kiskutyát, utcára rakott családot látunk, aki tud, segít.

De viszont azonban.

Amikor megvédték (lenyúlták) az emberek magán-nyugdíjpénztári megtakarításait, a szükségesnél jóval kevesebben háborogtak.

Amikor kiderült, hogy cigarettát nem lehet boltokban árulni, és az ezzel való kereskedés csak a húsos fazék mellett helyezkedőknek hozhat hasznot, kevesen vonultak az utcára.

Hallgatott az ország, amikor a Fidesz-közeli csókosok nyertek a földbérleti pályázatokon.

Az sem verte ki a biztosítékot, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány mégsem tudja (talán nem is akarja) megsegíteni a devizahiteleseket.

Hogy milliárdokat vontak ki az egészségügyből és az oktatásból. Hogy futball helyett stadionok épülnek.

A kormány pedig vérszemet kapott, rájött, hogy Orbán Magyarországán mindent meg lehet tenni. Belerúgtak hát mindenkibe, akibe csak lehetett: idősbe, fiatalba, kismamába, nagymamába, diákba és tanárba, ápolóba és ápoltba, közrendőrbe és közmunkásba.

Nem szólva a számtalan disznóságról - egyikből sem lett ügy.

A Kedves Vezető és csapata az ellenzékben eltöltött nyolc év alatt nem ült ölbe tett kézzel. Dolgoztak serényen, igaz, nem az ország, hanem a saját javaikért munkálkodtak. Nem azon agyaltak, hogy mit kellene tenni az egészségüggyel, az oktatással, a gazdasággal, és úgy általában az országgal, hanem azon, hogy miként lehet minél nagyobb hatalomra szert tenni. És, ha már megszerezték, hogyan lehet ezt a hatalmat minél tovább megtartani.

Szépen ki is találtak mindent, és hamar kiderült, hogy a papíron és laptopokon megfogant gondolatok a gyakorlatban is működőképesek.

A Kedves Vezető és csapatának hatalma szilárd, demokratikus úton ma nem lehet megbuktatni őket.

A jogállam lebontása nem hozza izgalomba a magyar embereket. A jólét hiánya, a növekvő szegénység fáj nekik, de behúzzák fülüket-farkukat, mert félnek, hogy ha sokat ugrálnak, még azt is elveszik tőlük, amijük megmaradt.

Mégsem tart örökké, ami most van.

A legvalószínűbb, hogy a Kedves Vezető egy ma még ismeretlen időpontban a sajátjaitól kapja a halálos döfést. Valamelyik, ma még ugrásra készen várakozó ifjútöröktől.

A debreceni polgármestertől? A belvárositól? Vagy a most épp legesélyesebbnek látszó, valamikori vásárhelyi városvezetőtől?

Esetleg egy ma még ismeretlen „nevető negyedik” lesz a befutó?

Valaki, valamikor.

Akkor rontanak majd rá, amikor megérzik, hogy már gyenge. Nem ura az akaratának és nem képes sem magán, sem másokon uralkodni.

Akkor majd valaki közülük meglátja a jelet.

Hogy mikor lesz ez, most még nem tudni.

Öt év, tíz év, talán annál is több.

Egy biztos, valamikor vége lesz ennek is.

Időnk van, kivárjuk: 150 év alatt sem váltunk törökké.