Tarr Béla nem nyilatkozik. Csöndben van, várja, míg elmúlik a vihar.

Ha elmúlik, egyáltalán.

Pedig, nem viharnak kellene most lennie, hanem ünneplésnek. Piros szőnyegnek, előkelő fogadásnak, minden rendű és rangú magyar politikusnak vele kellene örülni. Vállakra emelni Tarr Bélát, vinni, mutatni, büszkének lenni.

Tarr Béla ugyanis olyat tett, amit magyar filmrendező már régóta nem: rangos díjat nyert egy rangos nemzetközi filmfesztiválon: A torinói ló című filmje nyerte a Berlinale nagydíját, az Ezüstmedvét.

Vannak díjak, amelyek kedvesek a hatalomnak, és vannak, amelyek nem. Amikor Kertész Imre, elsőként honfitársaink közül, irodalmi Nobel-díjat kapott, a Magyar Nemzet, utalva az író zsidó származására így üdvözölte a Sorstalanság íróját: most már csak az a kérdés, hogy mikor kap magyar író is irodalmi Nobel-díjat?

Ezúttal nem a rendező származásával, hanem a véleményével van baj. Tarr Béla ugyanis interjút adott a berlini Tagesspiegel című újságnak. „Magyarország az utóbbi húsz évben szabad volt, ami boldogságot jelentett, ám ez mára elmúlt. A magyar művészek tiltakoznak a kormány kultúrpolitikája ellen”, mondta. Arra a kérdésre, hogy szándékában áll-e elhagyni az országot, ezt válaszolta: „Magyar vagyok. Ez a kormány éppen most változtatja meg az alkotmányt, és húszévnyi hivatali időre rendezkedik be. De mennie kell - nem pedig nekem.”

Még jószerivel meg sem száradt a nyomdafesték, máris megszólalt a honi filmforgatás feje, a MOKÉP vezetője. Sajnálta, hogy az általa nagyra becsült filmrendező így nyilatkozott.

Mi köze van a MOKÉP vezetőjének egy magyar filmrendező véleményéhez?

Nem sokkal ezután a producerek szövetségének vezetője, a Fidesz-közeli Kálomista Gábor is hallatta a hangját: ő is ellenérzéseit fejezte ki az interjúval kapcsolatban.

Kérdeznénk Kálomistát illő tisztelettel: közöd? (Mármint ahhoz, hogy egy magyar filmrendező hogyan vélekedik az országában uralkodó állapotokról)..

Végezetül Szőcs Géza miniszteri rangban lévő államtitkár is megnyilatkozott: elmondta, hogy amikor telefonon gratulált Tarr Bélának, a rendező közölte vele, hogy az interjúban nem az jelent meg, amit mondott.

Hogy értsük: Szőcs Géza mondta el, amit állítólag Tarr Béla neki mondott.

Tarr Béla, egy nappal később, nagyon lehangoltan így nyilatkozott a mostanság egyre érdekesebb hírekkel előálló nemzeti hírügynökségnek, az MTI-nek: „A berlini Tagesspiegel online kiadásában 2011. február 20-án megjelent interjútól kénytelen vagyok elhatárolódni”.

Nem lovaglás a szavakon, ha azt sejtjük: a hangsúly nem az elhatárolódáson, hanem a kénytelen szón van. „Az írás stílusa nem az én stílusom”, tette hozzá a rendező. „Sem harcolni, sem vitatkozni, sem érvelni nem szoktam ilyen módon.”

Tarr Béla nem az írásban foglaltakat cáfolta, hanem a szóhasználatot. Amit az újságíró, ha tényleg így történt, egyáltalán nem bocsánatos módon, megváltoztatott.

A tartalmi rész azonban változatlan. Tarr Béla véleményét ismerjük, rangos kollégáival együtt petíciót is aláírt, amelyben a magyarországi filmes – és nem filmes - állapotokról mondtak véleményt.

A véleménye tehát, az, ami a Tagesspiegelben megjelent. Hogy Magyarország már nem szabad ország. (A köztisztviselőkkel épp a napokban íratnak alá egy nyilatkozatot, miszerint beleegyeznek, hogy megfigyeljék őket. Aki nem írja alá, repül).

És, hogy Magyarországnak olyan kormánya van, amely nem szereti az értelmiséget. (Elég, ha csak a filozófusok elleni szégyenletes kereszteshadjáratra gondolunk.)

Ha a hatalom helyében lennék, nem ringatnám magam abba az illúzióba, hogy Tarr Béla nem azt gondolja, ami a Tagesspiegelben megjelent. Orbán, Szijjártó és a többiek nagyon is jól tudják, hogy Tarr Béla mit gondol róluk.