„Ha a seggem beszélni tudna…”
Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik a rendszerváltozás után születtek. Akiket nem terhelnek a múlt bűnei, akiknek soha életükben nem kellett...
Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik a rendszerváltozás után születtek. Akiket nem terhelnek a múlt bűnei, akiknek soha életükben nem kellett egyetlen kompromisszumot sem megkötniük.
Tisztakezűek és ártatlanok ők, mint a ma született bárányok.
Félreértések elkerülése végett: nem a fiatalokra gondolok. Hanem azokra az ötvenesekre, hatvanasokra, akiknek meglehetősen szelektív az emlékezetük. Akik a rendszerváltozás óta úgy emlékeznek korábbi énjükre, hogy ők már akkor is…
Azokra gondolok, akik úgy most emlékeznek akkori önmagukra, hogy valójában csak 1990 után születtek. Ők imádkozták ki a rendszerváltozást, miattuk dőltek le a falak, nyíltak meg a határok. Léteztek már korábban is, de élni csak 18 évvel ezelőtt kezdtek.
Kádárék alatt nem vettek levegőt, nem volt anyagcseréjük. Nem utaztak a villamoson, nem vezettek autót, nem is volt erre szükségük, mert nem jártak sehová.
Úgy volt ez az ország 1989-ben, mint 1945 után: akkor a partizánok kerültek elő valahonnan, s hirtelen kiderült, hogy a háború előtt és alatt tulajdonképpen tízmillió magyar ember harcolt a fasizmus ellen, és várta tárt karokkal a felszabadító Vörös Hadsereget.
Szelektív az emlékezet.
A rendszerváltozás után a mi országunknak is meg voltak a maga hősei. Kis ország vagyunk, kis, hétköznapi hőseink vannak. A kilencvenes évek elején visszaemlékezések tucatjait lehetett olvasni arról, ki hogyan vészelte át az elviselhetetlen negyven évet. Lemerültünk, és kibekkeltük őket, mondta a Harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnöke.
Egy nagyon titokban elnyomott és észrevétlenül félreállított sajtómunkás arról számolt be, hogy az üzemi étkezdében rendszeresen elfoglalta a vállalati párttitkár helyét, az pedig nagy mérgesen kénytelen volt másik széket keresni magának.
Kis ország kis hőse volt ő is.
Egy másik hős, a foglalkozására már nem emlékszem, egyszer Dombóvár felé utazott, amikor felszállt a vonatra két szovjet katona.
- Ez a vonat megy Pápára? – kérdezték oroszul a szovjet katonák.
- Da - válaszolta halált megvető bátorsággal a magyar versenyző.
Közben meg nem odament a vonat, hanem éppen az ellenkező irányba. Fifikás nép a magyar, nem lehet vele kikukoricázni.
Vége is lett a Varsói Szerződésnek hamar. Kis ellenállásokból áll össze a nagy egész.
Most meg itt van nekünk Blaskó Péter, a színész. Aki úgy döntött, nem veszi át a Kossuth-díjat a Magyar Köztársaság miniszterelnökétől. Nem a feleségének mondta ezt, nem is néhány kollégájának a színházban, hanem nyílt levélben közölte a lesújtó hírt a közvéleménnyel.
Volt ebben a levélben minden, de leginkább az, hogy ő, Blaskó Péter nem akar kezet fogni a miniszterelnökkel. Mert akkor hogyan tudná ugyanazzal a „gyurcsányos” kézzel a gyerek arcát megsimogatni? Vagy a feleségéét?
Nagyon tiszta lehet az a kéz, ha ennyire vigyáz rá a tulajdonosa! Valószínűleg még soha nem sározódott be, nem koszolódott össze.
Gondolom, 1981-ben sem, amikor a Jászai díjat kellett átvenni. Nem Orbán Viktor Mihálytól, hanem az akkori pártállam valamelyik prominensétől. Akkor ennek a tiszta kéznek a tulajdonosa még nem volt annyira finnyás, mint most. Nem tartott attól, hogy beszennyeződik a keze.
Vagy a szappanok voltak jobbak a mostaniaknál.
Élni kellett.
És e tiszta kéz tulajdonosa gond nélkül átvette 1986-ban az Érdemes Művész kitüntetést is. Akkor még, ha nem csal az emlékezetem, Kádár János volt az első titkár.
Korábban meg, szintén a pártállam idején, a Szocialista Kultúráért díjat sem utasította vissza Blaskó úr.
Jó szappanjai lehettek a művész úrnak, ha ennyire megtisztította a kezét, hogy azóta is vigyáznia kell rá.
Berecz János a pártállam idején különböző magas funkciókat töltött be a pártban - KB titkár volt, a Népszabadság főszerkesztője. Hozzá tartozott a tájékoztatás. Tőle származik a rendszerváltozás utáni bon mot-ok egyik legszellemesebbje. A Rádió pagodájában volt dolga valamikor a kilencvenes évek elején, már megfosztva minden korábbi befolyásától és hatalmától. Több régi kolléga és valamikori ideológiai beosztott ment el mellette. Egyikük, aki a rendszerváltozás utáni években visszamenőleg vette észre magán, hogy ő valójában mindig is harcosan jobboldali volt, nem köszönt az MSZMP egykor ajnározott prominensének.
Berecz kissé elmélázva nézett a mellette köszönés nélkül elsiető egykori udvaronc után, majd fejét csóválva halkan csak ennyit mondott: ha a seggem beszélni tudna…
További jó egészséget, Blaskó művész úr!
És ha teheti, naponta többször mosson kezet!
A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata
