18-án égni fogtok - Budapesti anziksz, 2007. szeptember
Szerda reggel egy barátnőm felszállt a 2-es metróra a Moszkva téren. Pár másodperc múlva szintén használatba vette az előbb említett járművet...
Szerda reggel egy barátnőm felszállt a 2-es metróra a Moszkva téren. Pár másodperc múlva szintén használatba vette az előbb említett járművet egy fiatalember, akinek elveit feltűnően hirdette tar-kopasz feje, Árpádsávos pólója, valamint fehér cipőfűzős Martens bakancsa. Épp hogy becsukódott a metróajtó, amikor a barátnőm azt látta, hogy egy vörös hajú lány szalad a kocsi egyik végéből a másikba, leül és elkezd zokogni. A jelenet ezzel még nem ért véget: a tar-kopasz utastárs még két megállón keresztül üvöltözött. Nem volt valami veretes, nehezen megtanulható szöveg, főként olyanokat kiáltott a vörös hajú lány után, hogy „Büdös zsidók”, meg hogy „Mind megdöglötök, jönnek a nácik és megdöglötök”.
Szimpla szerda reggel volt. Az emberek munkába siettek, oviba vitték a gyereket, paráztak az aznapi dolgozattól és azon aggódtak, hogy vajon kikapcsolták-e otthon a kávéfőzőt? Talán tévedek, de egy ilyen kora reggeli órán kevés embernek jut eszébe dühtől dagadó tüdőből antiszemita nézeteket ordítani. Még azoknak sem, akik délután már szívesen üvöltenének végig egy metrókocsit pont ugyanígy.
A reggeli zsidózás külön műfaj, arra születni kell.
Egyébként, mint írtam, szimpla szerda reggelnek indult. Az emberek egymás lábára léptek, mint máskor, a fiatalok nem adták át az öregeknek a helyet, és volt egy csomó dugó a Duna miatt. De azért mentek a dolgok a maguk módján, mint általában minden reggel.
Ám ezen a reggelen más is történt: egy lány hazáig zokogott, a kisgyerekek azt kérdezték a mamájuktól, hogy „Mami, miért kiabál úgy a bácsi és kik azok a zsidók?”, a barátnőm legszívesebben letagadta volna, hogy magyarnak született, a többi utas pedig, halálra vált arccal, sápadtan ült a helyén.
Tar-kopasz utastársunk, mielőtt leszállt volna, feltéve az i-re a pontot, jó hangosan, hogy mindenki hallja és a kisgyerekek még többet kérdezhessenek, ennyit mondott: „18-án égni fogtok.” A 18 nem egy misztikus szám, nem késztet semmiféle Da Vinci kód-szerű fejtegetésre. Szeptember 18-ról van szó, ami, akármilyen hihetetlen, mindjárt itt van, és aznap azt fogjuk mondani: ma egy éve történt! Utcaköveket szedtek fel és dobáltak, autókat gyújtottak fel és aztán nagyon sokáig ott táboroztak a Kossuth téren.
Idén nem ez lesz. Azaz, ha hinni lehet a kopasz utastársnak, nem csak ez lesz: hősünk más programot ajánlott a figyelmünkbe. Talán olyan ez, mint a szabadságharc, a forradalom: egyszer volt, aztán évente, ugyanazon a napon, megemlékezünk róla.
De minden évben nem lehet forradalmat csinálni, talán az is elég, ha az ünnep alkalmából nagy ebédet tartunk, mint Karácsonykor. Nem dolgozunk, mert aznap ünnep van. A családunkkal vagyunk, süteményt sütünk, gyertyát és – hiszen a világgal együtt a tradíciók is változnak – zsidót gyújtunk.
.
