A spanyolok szerint a portugál az egyetlen nép, amelynél a szerető kevésbé vonzó, mint a házastárs. A luzitánok ellenben úgy vélik, hogy ibériai szomszédaikat nagyon is könnyű megismerni a könyvtárban: ők az egyetlenek, akik Madrid világtérképét akarják kikölcsönözni... És hogy ki ne hagyjuk: egy nap miért csak egyszer cserél az észt anya pelenkát a kisgyerekén? Mert rá van írva a nejlonra: négy kilóig. Legalábbis a litvánok szerint ez a helyzet.

A másik nép (főleg a szomszéd) lúzer, ostoba, rátarti (esetleg mind a három egyszerre): a legtöbbször erről szólnak e viccek. A kifigurázott jellegzetességek pedig sokszor sértik a különböző érzékenységeket. Ez volt a helyzet néhány éve David Cerny cseh művész brüsszeli installációjával is. A bolgároknak érthetően nem tetszett, hogy országukat a pottyantós vécék földjeként ábrázolta az alkotó, de a szlovákok sem voltak boldogok tőle, hogy sonkájukat magyar nemzeti pántlika ékesítette.

Vannak persze olyan viccek is, amelyek a közös, immár huszonnyolc tagú európai otthonra vonatkoznak, és a mindennapi döntéshozatalt gúnyolják ki. Így például ez: kompromisszum született Brüsszelben az európai helyesírásról. Az angol győzedelmeskedett, de köztes megoldásként a második helyre szorult németek is jogokat kaptak. A „c” betűt egységesen a „k” váltja fel. A kismacskát így ezentúl kirmos kikának kell írni.

Egy belga néhány éve a következő tréfát posztolta, és kérte „hivatalos európai viccként” való elfogadtatását. Az európai paradicsom ilyen: a hivatalos ebéden az angol fogad bennünket, a francia főzte az ételt, az olasz biztosítja a hangulatot, mindezt pedig a német szervezte. Míg a pokol: a francia üdvözöl minket az ebéden, amelyet az angol készített. Kész szerencse, hogy a német dob fel bennünket, és az egészet az olasz koordinálja... Ám mit tesz isten, az európai döntéshozók nem tudtak egyetérteni abban, lehet-e ez a hivatalos uniós vicc. Az angol képviselő fapofával közölte: a vicc fantasztikus. A francia nehezményezte, hogy országát kedvezőtlen színben tüntették fel. A lengyel méltatlankodott: őket kihagyták az egészből? A luxemburgit csak a szerzői jogdíj érdekelte. És a magyar? Nos, anyanyelvünkön olyan hosszúra sikerült a fordítás, hogy képviselőnk még nem ért végére az olvasásnak.

David Cerny cseh művész a sok vitát kiváltó alkotás előtt David W. Cerny / Reuters

Vigadva sír az európai: az elmúlt évek hosszú válsága is kitermelte a maga tréfáit. A görög, az ír és a portugál elmegy a kocsmába. Ki fizet? A német. Vagy: ülést tart az Európai Tanács. A vacsora végén az olasz elmegy egy sztriptízbárba. A görög nem tart vele, mert nincs pénze (de nem a nőkre, a taxira...).

Szörnyűk a klisék, ám időnként működnek. Magyarországon is nagy sikert aratott jó tíz éve Cédric Klapisch filmje, az európai cserediákokról szóló Lakótársat keresünk. Amikor a rendezőt arról kérdeztük Párizsban, hogyan jöttek ki egymással a forgatáson a különböző nemzetiségű szereplők, Klapisch azt felelte: „A klisék egy része bejön: amikor Dániában forgattunk, mind negyedórával korábban jelentek meg, Olaszországban viszont egy óra késéssel.”

– Ami az előítéleteket illeti, játszottam egy kicsit velük. Megkérdeztem például a külföldi szereplőket, hogy milyennek látják a franciákat. Kiderült, hogy elsősorban felvágósnak és ínyenceknek, a finom ételek rabjainak. A németeket nagyon fegyelmezettnek, míg a spanyolokat szenvedélyesnek írták le. Az angol fiú példája (nácit imitál a német jelenlétében) mutatja meg a filmben, hol van az a határ, amelynél a kliséket már nem szabad továbbvinni, mert az már rasszizmus – tette hozzá a francia alkotó.

Mi volt a KGST szimbóluma? Hét csontsovány tehén feji egymást a szép zöld mezőn. Mi az EU jelképe? Ugyanez, csak huszonnyolcan vannak. Ez is a válságévek egyik szüleménye volt. És legalább senkit sem pécéz ki. Mint ahogy ez sem: milyen görbét ad ki a krízis? Fürdőkád alakút. Süllyedés, stagnálás, majd menet a lefolyóba.