Varsói klímacsúcs: kudarc helyett időhúzás
Egy, az erdőirtás visszafogására hivatott programon kívül kézzelfogható eredmény nélkül zárult az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) kéthetes konferenciája Varsóban. Ez a program arról szól, hogy a fejlődő országok pénzt kapnak egy Norvégia, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok által finanszírozott keretből azért, hogy csökkentsék az erdőirtásból származó károsanyag-kibocsátásukat, de ez a megfigyelők szerint is csak vigaszág, hiszen a tét a kiotói egyezmény helyébe lépő megállapodás előkészítése lett volna. Ehelyett a 195 résztvevő tagországnak nagyrészt csak a saját korábbi álláspontját sikerült ismételgetnie.
Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének, a kiotói egyezménynek az eredeti időtartama már lejárt, de jobb híján 2020-ig meghosszabbították. Ez csak a fejlett országokra ró kibocsátáscsökkentési kötelezettségeket, miközben az üvegházhatású gázok kibocsátásának a növekedéséért jelenleg már jórészt a fejlődők viselik a felelősséget. Most – Faragó Tibor egyetemi tanár, magyar kormány korábbi klímatárgyalója szerint – egy olyan új, legkésőbb 2020-ban hatályba lépő megállapodást kellene tető alá hozni, amelynek alapján már minden ország tenne valamilyen kibocsátásszabályozási vállalást. Ezen túlmenően az új megállapodás rendelkezne a finanszírozás és a technológiai együttműködés kérdéseiről is.
A kibocsátáscsökkentési vállalások mértéke késhegyig menő viták tárgya. A varsói konferencián a fejlődő országok elsősorban az IPCC friss jelentésében bemutatott becslésekkel szembesítik a fejletteket, különösen azokat, amelyek nem voltak hajlandóak új kibocsátáscsökkentési vállalásra a 2013–2020 közötti időszakban, a kiotói jegyzőkönyv keretében. A jegyzőkönyv ezen „meghosszabbításának” – a dohai módosításoknak – az értelmében a fejlett országok többsége új vállalást tett 2020-ra (az EU-tagállamok például együttesen húszszázalékos csökkentést az 1990-es szinthez képest). Ebből azonban öt nagy kibocsátó, Japán, Kanada, Oroszország, Új-Zéland és az Egyesült Államok kimaradt, Kína pedig fejlődőként eleve nem korlátoz.
A varsói csúcsra egyértelműen rányomta a bélyegét a nemrég a Fülöp-szigeteken végigsöprő szupertájfun, a Haiyan, amely miatt a sérülékenység és az alkalmazkodás ügye nagy hangsúlyt kapott, így főleg az az igény, hogy egy külön együttműködési mechanizmus jöjjön létre, kompenzálandó az éghajlatváltozás miatt különösen nagy károkat szenvedő országokat. Itt valamelyest közeledtek az álláspontok. Közben újra előkerült a régi brazil javaslat, amelynek értelmében meg kellene határozni az egyes országok történelmi felelősségét, vagyis hogy a 19. század közepétől kezdve melyik ország mennyi üvegházhatású gázt bocsátott a légkörbe, és ennek alapján kellene elvárni azt, hogy milyen mértékű csökkentést vállaljon a jövőben.
De vitatott pont a finanszírozás, azaz a fejlődő országok klímavédelmi intézkedéseinek támogatása is. Ennek legproblematikusabb eleme az a 2020-ra éves szinten százmilliárd dollárt elérő támogatási keret, amelyre a fejlettek tettek ígéretet a korábbi években. Az egyik eldöntendő kérdés, hogy ezt a fejlettek állami forrásokból, vagy jelentős részben magánforrásokból, tehát a különböző magáncégek közreműködésével biztosítanák – utóbbi ellen hevesen tiltakoznak a fejlődők képviselői, mivel nem bíznak a multinacionális vállalatok nemigen létező önzetlenségében.
Nagy várakozások a varsói csúcsot nem előzték meg, ráadásul kis híján ezeket is majdnem sikerült alulmúlni: menetközben a nagy nemzetközi zöldszervezetek, A Greenpeace, a WWF és mások ugyanis kivonultak a konferenciáról, mert reménytelenül kompromisszumképtelennek ítélték a résztvevőket. Érveik egyike az volt, hogy a tanácskozás helyszínét biztosító és elnökségét adó Lengyelország a palaolaj- és palagáz-technológia, valamint a szénelgázosítás elkötelezett híve. A jelentős kibocsátók közül Japán, Kanada és Ausztrália is hamar nyilvánvalóvá tette, hogy nem hajlandó érdemi vállalásokra, így a tárgyalások sikere már az elején kétségessé vált. A finanszírozásról zajló megállapodás elé viszont a gazdag országok gördítettek akadályt azzal, hogy visszautasították egy új nemzetközi egyeztető mechanizmus létrehozását. Varsóban a zöldek értékelése szerint semmilyen haladás nem történt sem a károsanyag-kibocsátás csökkentése, sem a klímaalkalmazkodás terén. A varsói csúcsból ítélve egyértelmű, nyomásgyakorlás nélkül senki nem bízhat abban, hogy a világ országai az emberiség érdekeinek megfelelően cselekednek majd. Jövőre a Limában tartandó tárgyalások során vissza fogunk térni, és közvetítjük valamennyi polgár véleményét is, hogy nyomatékosítsuk: a kormányok felelősek azért, hogy egy fenntartható és igazságos jövőt biztosítsanak az emberiségnek – áll a civil szervezetek közleményében.
Végül magát a tárgyalási folyamatot sikerült életben tartani, de konkrét eredmények nem születtek. 2015-ben Párizsban talán már lesz új klímaegyezmény, és arra is van esély, hogy abban a két legnagyobb szennyező, Kína és az USA is vállal némi csökkentést, ám a kötelezettségek valószínűleg csak 2020-tól élnek majd.
