„Egyre egyértelműbb, hogy van párhuzam az 1929-es és a mai helyzet között. S ebben nem a gazdasági összeomlás mélysége és időtartama a legfélelmetesebb, hanem azok a veszélyek, amelyek a szűk értelemben vett gazdaságon kívül fenyegetnek” – írja Pierre-Antoine Delhommais a Le Monde-ban.

Jót nevettünk – ismeri el a cikkíró –, amikor 2007 decemberében Jacques Attali azt mondta, hogy az 1929-eshez hasonló válság fenyeget, de mára az ajkunkra fagyott a nevetés.

Hát még akkor mennyire ajkunkra fagy – tesszük hozzá –, ha elolvassuk, mit ír Attali a Slate webmagazin nemrég létrehozott francia kiadásában (amelynek résztulajdonosa is). François Mitterrand egykori szocialista államfő főtanácsadója, akit másfél éve Nicolas Sarkozy konzervatív elnök az állami és gazdasági reformbizottság élére nevezett ki, majdnem elkerülhetetlennek látja, hogy az egész világgazdaság összeomoljék. A külföldön eladósodott államok nem kapnak hitelt az adósságszolgálat finanszírozására, a bankok nem tudják finanszírozni a termelést. A Valutaalapot kellene villámgyorsan megreformálni, de a britek és az amerikaiak ellenállnak egy olyan reformnak, amely a legszegényebb országok megsegítését tenné lehetővé. Enélkül pedig az utóbbiak rákényszerülnek majd a fedezetlen pénzkibocsátásra és a protekcionizmusra, ami pedig a nemzetközi kereskedelem összeomlásával fenyeget.

A Le Monde szerint azonban a legnyugtalanítóbb mégsem a gazdaság kifulladása, hanem a vele párhuzamosan kibontakozó társadalmi változás. Henri Guaino, Sarkozy elnök különtanácsadója a lapnak adott interjújában úgy fogalmazott, hogy a válság pontosan követi a gazdaságtan tankönyvek forgatókönyvét, de jó lesz vigyázni, nehogy a történelemkönyvekét is kövesse.

A cikkíró a Franciaországban ma legnépszerűbb nagyszabású 20. századi történelemkönyvhöz fordul segítségért, és idézi belőle, miként hódítottak különféle radikális mozgalmak a válság idején. Franciaországban antiszemita és idegenellenes hangulat keletkezett, Amerikában hétmillió tagot számlált egy olyan mozgalom, amely mindenkinek földet és 2500 dolláros évi jövedelmet ígért, és persze ott van legelrettentőbb példának Hitler hatalomra jutása.

A lap ma is lát hasonló jelenségeket, habár távolról sem a nyolcvan évvel ezelőttihez fogható méretekben. Ide sorolja az antiszemita blogáradatot, amely a csalárd New York-i befektetési bankár, Bernard Madoff bukását és lebukását követte. Megemlíti továbbá, hogy a Total brit finomítójának dolgozói sztrájkkal akadályozták meg olasz és portugál munkások felvételét. (A harmincas években, Franciaországban a lengyel bányászok tömegeit toloncolták haza, hogy „ki ne ragadják a kenyeret a franciák szájából”.) Jellemző az is, hogy milyen népszerű ma Franciaországban Olivier Besancenot, a szélsőbaloldali (trockista) elnökjelölt, aki nem egészen másfél millió szavazatot kapott 2007-ben az elnökválasztáson. Ma a közvélemény-kutatások szerint az emberek 23 százaléka őt tartja Sarkozy elnök legmeggyőzőbb potenciális kihívójának, és ezzel Martine Aubry szocialista pártvezért messze megelőzve, az első helyen áll.

Delhommais úgy véli, a történelemben a radikalizmus ellenszere is felfedezhető. A roosevelti New Deal csupán megállítani tudta a válságot, a fellendülést csak a háborús készülődés hozta meg. De a válságellenes állami beruházási programok közvetlen társadalmi haszonnal jártak: egyesítették az országot egy olyan felfogás körül, amely mind az államosító, mind a szabadpiaci szélsőséget elvetette.

Egy bank előtt várakoznak az emberek az 1929-es nagy válság idején