Válságháttér
„A pénzvilágban előfordul, hogy az emberek egyenként mind óvatosan járnak el, együttvéve mégis katasztrófát idéznek elő” – foglalja össze John Cassidy az „ésszerű ésszerűtlenség” elméletét a New Yorkerben.
A válságot az olyan kötvények formájában értékesített jelzáloghitelek elértéktelenedése okozta, amelyek mögött alacsony jövedelmű lakáshitelesek havi törlesztései álltak. Estek ugyanis az ingatlanárak, és a kölcsönök mögötti fedezet leértékelődött. Ettől önmagában még nem történt volna nagy baj. Az ilyen hitelek teljes értéke körülbelül háromezer milliárd dollárt tett ki. Az összes jelzáloghitelnek ez kevesebb, mint egynegyede, a Wall Street-i tőzsderészvények összértékének pedig csupán hatoda. Csakhogy a bankok nem tudták, mennyi lehet a partnereik vesztesége ebben az ágazatban, ezért elkezdték visszafogni a bankközi kölcsönöket. Eltűnt a piacról a pénz, aki hitelhez akart jutni, el kellett valamit adnia, ettől zuhanni kezdtek az árak a tőzsdén, nem volt beruházási hitel, s a válság csak akkor kezdett enyhülni, amikor az államok kilencezer milliárdot pumpáltak a gazdaságba.
A közkeletű magyarázat szerint a befektetők és a bankok kapzsisága, rövidlátása, sőt egyenesen ostobasága okozta a bajt. Minek vásároltak versengve gyenge lábakon álló értékpapírokat?
Azért, mert bármily meglepő, az volt az óvatos magatartás. Lehet, hogy a vezetők egyike-másika magában nem tartotta sokra a szóban forgó kötvényeket, de amíg a hitelbuborék nőtt, addig nem tehették meg, hogy ne tartsanak lépést a versenytársaikkal, akik hétről hétre növelték cégük értékét ezekkel a bevásárlásokkal. A Citigroup részvényeinek tőzsdei ára például öt év óta alig változott, és ha a bankcsoport óvatosan jár el, akkor kimaradt volna abból az értéknövekedésből, amelyből vetélytársai részesültek. A vezetőkre biztos leváltás várt volna. Az volt tehát az óvatos magatartás, ha nem helyezkednek szembe az árral. „Amíg szól a zene – mondta utóbb Charles Prince, a Citigroup bukott elnöke – nem hagyhatjuk abba a táncot.” Ez a metafora meghökkentően emlékeztet arra, amit John Maynard Keynes, a válságellenes közgazdaságtan atyja írt nyolcvan évvel ezelőtt. Ahhoz a játékhoz hasonlította a pénzügyek világát, amelyben kevesebb a szék, mint a versenyző, táncolni kell, és ha elhallgat a zene, le kell ülni. Akinek nem jut szék, kiesik. A befektetők mind tudják, hogy vásárlásaikkal túllőnek a célon, és amikor lefelé indulnak az árak (vagyis elhallgat a zene), az elsők között kell eladniuk a részvényeiket, különben a nyakukon marad a veszteség.
Mindez élesen ellentmond a klasszikus közgazdaságtan ortodox értelmezésének, amely szerint a piaci befektetők automatikusan gondoskodnak róla, nehogy az ár elszakadjon az értéktől. Ha túl magasra szalad, eladnak, ha túl alacsonyra süllyed, vásárolnak. Márpedig nagyjából ezt tanítják ma is a világ egyetemein. Holott a válságok bizonyítják, hogy nem így van.
Válságot már korábban is láttak, ezért hozták létre a hitelminősítő intézeteket. Csakhogy az ő szakmájukban is hasonló folyamatok zajlanak, mint a befektetőkében. A bankok ugyanis azoknak a hitelminősítőknek adnak megbízást, akik a legjobb értékelést adják az értékpapírjaikról. Hiába volna tehát óvatos az egyik, attól tart, hogy a másik nem lesz az, ezért alulbecsüli a kockázatokat. Az adott pillanatban ez az óvatos magatartás, különben elveszti a megbízóit.
A világban most lázasan dolgoznak azon, miképp lehetne megakadályozni a tőzsdei és hitelbuborékok kialakulását. A tervezett intézkedések nem terjednek ki arra, hogy ne jöhessenek létre olyan pénzügyi mamutok, amelyek egyszerűen nem mehetnek csődbe, az államnak mindenképp ki kell őket mentenie, mert bukásuk túl súlyos következményekkel járna. Ennél fontosabb, miként lehet elérni, hogy az egyes befektető szintjén is az legyen ésszerű, ami az egész piac szempontjából az. Vannak önszabályozó kezdeményezések a szakmán belül. Például, hogy a döntéshozók prémiumát több évre osszák el, s így ne hozzanak rövidtávon hasznos, de hosszú távon káros döntéseket. Ezeket az intézkedéseket azonban elsodorják majd a fellendülés első hullámai. Csak az állam erőteljes korlátozó szabályai lehetnek hatásosak. Ezeket is mihamarabb hatályba kell léptetni, mert ha elmúlik a válság, vele együtt elmúlik a politikai akarat is.
