Az 1989-es, Tienanmen téri vérengzés emléke azonban mára elhalványult, az utolsó szovjet katona is több, mint két évtizede kivonult Magyarországról, s Kína és Oroszország is sokat változott. A Kelet ma óriási piaci lehetőségeket és a kulturális-idegenforgalmi kapcsolatok új távlatait jelenti, egyszersmind érvényesülési területet a liberális demokráciából „kiábrándult” Orbán-kormánynak.

Egymásra hangolva Yuri Kochetkov / Reuters

A nagy keleti országoknak pedig a hozzájuk – az oroszok mellett Kínához, Japánhoz, Indiához – mérve eltörpülő Magyarország azért lehet érdekes és értékes, mert az Európai Unió hoz nyújthat ugródeszkát. Ha a miniszterelnök nyugati vizitjeit vizsgálva akad is komoly hiányérzetünk (főként Washingtonról van szó), Keleten magas szinten fogadták az előző ciklusban. Megnyílt előtte Hszi Csinping (Xi Jinping) kínai pártfőtitkár-államfő, Abe Sindzo japán, Manmohan Szingh (volt) indiai, Recep Tayyip Erdogan török kormányfő vagy Szalmán herceg, szaúdi trónörökös ajtaja, és egy év alatt kétszer is ellátogathatott az orosz elnökhöz.

Igaz, amikor 2010 novemberében – kormányfői minőségében – először találkozott az akkor még szintén miniszterelnök Vlagyimir Putyinnal, kevés jelét lehetett látni a szívélyességnek. A két ország viszonya éppen az előző Fidesz-kormány idején volt a mélyponton. 1995 és 2002 között például magyar miniszterelnök nem járt Moszkvában. Sőt az első moszkvai látogatás után sem látszottak az áttörés jelei. 2011 tavaszán, a hosszas orosz ellenkezés dacára, a magyar kormány elérte, hogy visszavásárolja a Szurgutnyeftyegaz orosz gáz- és olajipari társaság két évvel korábban szerzett, 21,2 százalékos Mol tulajdonrészét. Ugyanebben az időszakban diplomáciai értetlenséget is kiváltott Moszkvában a budapesti döntés, amelynek értelmében Széll Kálmán térre keresztelték vissza a Moszkva teret.

Moszkva azonban örömmel fedezte fel Orbán Viktorban az EU-val dacoló „fenegyereket”, és a konzervativizmus, a nemzeti érzelmek hangsúlyozása, az erő demonstrálása, a „hagyományos, keresztény értékek” előtérbe helyezése is közös platformot kínált Putyinnal. Így szinte bensőségessé vált a viszony, ami az idén januárban a paksi atomerőmű-bővítésről szóló szerződés aláírásával jutott eddigi csúcspontjára. Igaz, az Európai Unió és Oroszország „szankcióváltása” nyomán valamelyest bizonyosan megakad az együttműködés bővítése: az élelmiszerekre és agrártermékekre elrendelt orosz behozatali tilalom például – bár korlátozottan érinti a magyar termelőket – ilyen fékezőerő lesz, hiszen az orosz gazdasági tárca internetes portálján idézett kimutatás szerint tavaly a leggyorsabban éppen a magyar élelmiszerek exportja bővült.

Az igazán nagy „dobások” persze nem az egyszerű árucserében vannak, hanem a stratégiai kapcsolatokban, infrastrukturális óriásprojektekben. Paks például nagyot szólt, mert hosszú távú energetikai és pénzügyi elkötelezettséget jelent. Kína esetében viszont hiány mutatkozik, bár ígéretből akad bőven. Kína és Japán is inkább „csomagban” ápolja a kapcsolatokat, a visegrádi országcsoporttal, illetve Szerbiával és Romániával is.

A keleti nyitás politikájának alighanem legnagyobb fiaskója az elmúlt években a „baltás gyilkos”, az azeri Ramil Safarov kiadatása volt. Ennek következtében Magyarország egy, a térségétől távol eső válsággóc kellős közepén találta magát. Örményország megszakította hazánkkal a diplomáciai kapcsolatokat. Miközben üdvözlendő az óvatos nyitás Irán felé, érdemes vigyázni arra, nehogy hasonló aknára fusson a magyar diplomácia. Teherán megítélése az aktuálpolitika függvénye Nyugaton, amelynek mégiscsak a kapcsolatrendszerébe tartozunk.