Tony Blair nem kér bocsánatot
A többi, kitüntetett figyelemre számot tartó memoártól eltérően Tony Blairé nem jelent meg előzetes sorozatos közlésben a vezető brit lapok egyikében sem, így valamennyi érdekes részlete egyszerre zúdult a brit olvasókra. Az exkormányfő újabban egyébként ritkán fordul meg a szigetországban: a szerényen Egy utazás (A Journey) címet viselő vaskos, 718 oldalas kötet útjára bocsátásának napja is Washingtonban, az izraeli-palesztin béketárgyalásokon találta. Blair egyetlen újságinterjút adott, a baloldalhoz közel álló Guardiannek, és egyetlen tévébeszélgetést vállalt a BBC-ben. A számítógéptől híresen idegenkedő államférfi a memoárt saját kezűleg írta a Downing Street 10.-ből való kiköltözése óta eltelt három évben.
A legnagyobb várakozással kísért témák közé tartozik az utódjához, Gordon Brownhoz fűződő viszonya, a népszerűségét és tekintélyét leromboló iraki háború, a Munkáspárt választási veresége, és véleménye a következő vezető személyéről. Brownt erős, tehetséges, briliáns agyú embernek írja le, aki „őrjítő" is tudott lenni, visszafogta a reformokat, őt pedig állandó nyomás alatt tartotta. Blair többször is el akarta mozdítani a pénzügyminisztérium éléről, de minden alkalommal arra a következtetésre jutott, hogy Brown „toronymagasan" jobb, mint bárki más, és növeli a kormány súlyát. „Érzelmi intelligenciája azonban nulla volt" – írja utódjáról a kormány és a párt élén.
Irakkal kapcsolatban Blair „nem hajlandó a bocsánatkérésre", mert Szaddám Huszeinnek szándékában volt a tömegpusztító fegyverek kifejlesztése, és csak rövidtávú taktikai okokból függesztette fel terveit. E különösen érzelmes fejezetben Blair ismételten hangoztatja, milyen „fájdalmat" okozott neki az Irakban elesett katonák és családjuk szenvedése. „A részvét és együttérzés szavait teljesen alkalmatlannak tartja". Úgy gondolja, „ha sajnálkozását fejezné ki, az azt jelentené, hogy mossa a kezeit a múlttal kapcsolatban, miközben ő a felelősségét folytatódó teherként éli meg". Ragaszkodik ahhoz, hogy Szaddám elmozdítása kisebb biztonsági kockázatot jelentett, mintha a diktátor hatalmon maradt volna.
De Brown és az iraki háború elindítása immár történelem, így a politika iránt érdeklődő olvasót jobban foglalkoztatja, mit gondol Blair a Munkáspárt választási vereségéről és az új vezető személyéről. Veszélyesnek tartja például, hogy a májusi súlyos kudarc valóságos fellélegzésnek tűnt a párt számára. A vereség okát egyértelműen abban látja, hogy a párt „megszűnt New Labour lenni", felhígította a közszolgáltatások reformját és hagyta elszabadulni az államháztartás deficitjét. Még akkor is nehéz lett volna megnyerni a választást, ha nem lettek volna a Brown jellemével kapcsolatos aggodalmak. Így, hogy feladta a korábbi pozíciókat, lehetetlenné vált a győzelem. Míg Brown első reakcióját a 2008-as pénzügyi válságra elfogadhatónak tartotta, bírálja a következő lépéseket, melyek meghatározó szerepet adtak az államnak, és lehetővé tették a kormány állandó beavatkozását a gazdaság irányításába. A New Labour szellemében a költségvetési deficit csökkentésére a személyi jövedelemadó felső határának 50 százalékra való emelése helyett a közvetlen adók versenyképességének megőrzése, illetve az áfa és más indirekt adók fokozatos növelése lett volna a helyes megoldás.
Blair a visszaemlékezés utószavában óv a Munkáspárt balra tolódásától, ami 2015-ben is biztos bukással járna. Ha sem maga, sem közvetlen munkatársai nem is vallják be, a sorok között olvasók ezt kiállásnak tekintik korábbi politikai főtanácsadója, David Miliband ex-külügyminiszter mellett a vezetőválasztási kampányban. A parlamenti frakció, a szakszervezetek és az egyes párttagok éppen szerdán kezdték meg a szavazást az öt jelöltről. Az eredmény szeptember 25-én, a Munkáspárt éves konferenciájának előestéjén kerül nyilvánosságra. A sokak szerint „testvérek szappanoperájává fajult" versenyben Ed Miliband, volt energetikai miniszter a napokban bírálta a New Labourt, amiért nem merte felemelni a legmagasabb jövedelemmel rendelkezők személyi jövedelemadóját, és ellenszenvvel viseltetett a hagyományos munkáspárti antiamerikanizmussal szemben.
Mint arról korábban beszámoltunk, Tony Blair a memoár teljes bevételét, legalább négymillió fontot a Royal British Legion, a fegyveres erőkben szolgálatot teljesítő, vagy onnan már leszerelt katonák érdekeit képviselő szervezet számára ajánlotta fel. Gesztusát széles körben visszatetszőnek minősítették, mert ahhoz „vér tapadt".
