Zimbabwe: több kétség, mint egység
Február 13-án bekövetkezett, amiben kevesen hittek, különösen azután, hogy az ellenzék által tavaly márciusban tulajdonképpen megnyert választásokat követő állami terror után bármiféle megállapodás is születhet a szemben álló felek között, s Mugabe akár egy fikarcnyit is hajlandó lesz engedni hatalmából. Tavaly márciusban a Mozgalom a Demokratikus Változásokért (MDC) nevű ellenzéki szervezet a parlamenti választások nyomán többséget szerzett az alsóházban, ráadásul az első fordulóban Tsvangiraira is többen voksoltak, mint Mugabéra. Igaz, nem elegen, mert az ellenzéki vezér sem kapta meg a szavazatok felét, ami azonnali győzelmet jelentett volna a számára. (Bár az elnök és a mögötte álló háborús veteránok aligha váltak volna meg a hatalomtól önszántukból, s a hadsereg meg a titkosszolgálat még mindig az ő kezükben van.)
Noha még január 28-án aláírták a megállapodást, Tsvangirai bizonyos feltételékhez kötötte kormányzati szerepvállalását. A legfontosabb, hogy engedjék szabadon az MDC mintegy negyven bebörtönzött politikusát, köztük az emberi jogok élharcosát, Jestina Mukokót: ez nem teljesült, sőt, csalárd módon elfogták, s börtönbe zárták a kormány leendő mezőgazdasági miniszter-helyettesét, a korábbi fehér farmer Roy Bennetet, akit előbb hazaárulással, majd a heves tiltakozás miatt „csak" terrorista cselekmények előkészületeivel, tiltott fegyverbirtoklással és illegális határátlépési kísérlettel (éppen vakációzni indult a szomszédos Dél-afrikai Köztársaságba) vádoltak meg.
Mugabe tehát nem rejti véka alá, hogy esze ágában sincs kiengedni kezéből a gyeplőt, még ha sokan már azt rebesgetik, hogy sem fizikailag, sem szellemileg már nem a régi. Sőt, azt is tudni vélik, hogy 85. születésnapján, február 21-én, a szokásos „ünnepi" beszédben bejelenti visszavonulását. Más szakértők szerint az agg szabadságharcos fizikai és szellemi ereje teljében van, s esze ágában sincs megválni a 28 éven át jól „kiült" elnöki székétől.
A talán legtanultabb afrikai államfő - nem kevesebb, mint hét diplomája van - nincs híján a taktikai érzéknek sem. Tisztában volt vele, hogy csupán a hadseregre és a titkosszolgálatra támaszkodva nem szállhat szembe az egész világgal, különösen az ország rohamosan romló gazdasági helyzete, a hangsebességgel száguldó infláció, a képzett emberek tömeges kivándorlása, a katasztrofális infrastruktúra és egészségügyi állapotok (a régóta taroló AIDS mellett most a kolera szedi százával áldozatait), a valaha a földrész elé példaként állított oktatási rendszer széthullása az egész ország igencsak közeli összeomlásával fenyeget, ha nem érkezik sürgős külföldi segítség.
Márpedig a két fő donor, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kifejtette, addig nem hajlandó további támogatást nyújtani, amíg a Mugabe-rezsim nem hajlik a demokratikus változásokra, s továbbra is feneketlen zsákként nyeli el a pénzt (osztja szét saját hívei között).
De az elnök is könnyen kutyaszorítóba kerülhet, mert akárcsak az ellenzék soraiban, a fő hatalmi bázist adó szabadságharcos veteránok, a felső katonai, rendőri és titkosszolgálati vezetés köreiben sem aratott osztatlan elismerést az ellenzékkel való megegyezés. Bizonyos híresztelés szerint a kormányzati oldal „héjái" nemrégiben egy fővároshoz közeli farmon tanácskoztak egy esetleges palotaforradalomról.
Sűrűsödnek a találgatások arról, vajon valós összeesküvésről van-e szó, vagy csak vén cselszövő igyekszik ürügyet kreálni az ellenzék elleni fellépéshez, utólag rájuk kenve a bajkeverést. Vagy igaz, hogy már nem ura a hadseregnek? Megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint az elnök emberei közel egy éve már nem kérik Mugabe beleegyezését intézkedéseikhez. Ezt látszik alátámasztani, hogy egy nyugati diplomata szerint „az elnök még ott áll a parancsnoki hídon, de a marsallbot már nincs a kezében". Mások szerint viszont Mugabét nem lehet még leírni.
Tsvangirai is igyekszik a hatalmi bürokrácia és a fegyveres erők kedvében járni, a sztrájkolókat, a kivándorolni, netán tüntetni, lázadni készülőket újra munkába állítani. Az „ellenzék esze", a pénzügyminiszteri tárca újdonsült birtokosa, Tendai Biti tanácsára elrendelte, hogy minden közalkalmazott, a katonáktól az orvosokon át a pedagógusokig (mintegy százharmincezer ember) a teljesen elértéktelenedett zimbabwei helyett amerikai dollárban kapjanak fizetést, havi száz zöldhasút, adómentesen. Csupán az a kérdés: honnan lesz pénz?
Mindenesetre Tsvangirai abban is bízik, hogy sikerül meggyőznie a kormánypárt Mugabénak nem túlságosan elkötelezett, józan gondolkodásra képes részét, s amolyan „lassú víz partot mos" módszerrel kihúzni az elnöki széket a veterán diktátor alól. Egységről tehát szó sincs. A miniszterelnök még nem érezheti nyeregben magát, mert Mugabe felhasználva még mindig élő szabadságharcos nimbuszát továbbra is minden lehetséges eszközzel megpróbálja megalázni, hiteltelenné tenni Tsvangirait..
