Közülük több mint négyszázan soha nem tértek haza. A közzétett lista a horvát állami levéltárban található.

A Kommunista Informbüro és a Jugoszláv Kommunista Párt, illetve a Szovjetunió és Jugoszlávia között 1948-ban kezdődött ellentét - a második világháború és az ország szétesése mellett - a többnemzetiségű államközösség történelmének egyik legdrámaibb fejezetéhez vezetett. Tito rezsimje a bebörtönzöttek többségét sztálinistaként tüntette fel vagy Szovjetunió-barátsággal vádolta meg. Tito és Sztálin útjainak különválása után elég volt pozitívan nyilatkozni a Szovjetunióról és az illetőt azonnal, mindenféle bírósági eljárás nélkül a börtönszigetre szállították.

Később már az antikommunistákat és a nacionalistákat is itt börtönözték be, majd végül a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőit is a szigeten őrizték.

A börtönsziget meglétét Tito rezsimje hosszú ideig titkolta, a nyugat pedig sokáig ignorálta Goli otokot, mivel úgy vélte, hogy a szigeten a Szovjetunió-párti kommunisták keménymagját tartják fogva és nem a kommunista rendszer ellen forduló disszidenseket.

Ez a 16 ezres szám régóta közszájon forgott, de maga a neveket tartalmazó lista először került napvilágra. Korábbi adatokból azt is lehet tudni, hogy a bebörtönzöttek 44 százaléka szerb, 21,5 százaléka montenegrói, 16 százaléka horvát, öt százaléka macedón, 3,5 százaléka szlovén, 3 százaléka albán volt. Szlovénia és Horvátország önállósulásukat követően azonnal rehabilitálta és kártalanította a Goli otokon raboskodó állampolgárait, míg Szerbia csak 2006-ban hozta meg az erről szóló törvényt, de még azoknak sem fizetett kártérítést, akiket a szerb állam már jogerősen rehabilitált.