Vajon tényleg elözönlik a muszlimok Európát? Számos prominens európai és amerikai politikus és újságíró ezt gondolja. Egyesek az „elöregedő" európai lakosság „fiatal" muszlimok általi gyarmatosításáról értekeznek, mások azt állítják, a muszlimok „utcáról utcára" foglalják el az európai városokat. A 493 milliós európai lakosság 3-4%-át adó kisebbség szerintük igenis meghódíthatja a kontinenst: „1917-ben valószínűleg kevesebb bolsevik volt Oroszországban, mint iszlamista a mai Európában..."

Láthatólag nemcsak az iszlamista forradalmárok, hanem a gyorsan szaporodó muszlimok azok, akik Európát „Eurábiává" alakítják át. Jóllehet a bevándorló muszlimok születési rátája csökkenőben van és közelít a nemzeti átlagokhoz, Caldwell brit szerző mégis úgy véli, hogy „a fejlett kultúrákról már sokszor bebizonyosodott, alábecsülik, ahogy fogalmaz, a primitívek felől rájuk leselkedő veszélyeket". Szerinte Nagy-Britannia és az Európai Unió nem vesz tudomást a „demográfiai időzített bombáról". Caldwell Jasszer Arafatot idézi, aki egyszer a palesztin nők méhét az ügy „titkos fegyverének" nevezte Izraellel szemben...

Vannak, akik úgy vélik, korlátozni kellene a születések számát, csakhogy ezt a demokrácia korában nem lehet megtenni, kivéve a polgárháborút (ld. szerbek).

Egy másik olvasott szerző, Bruce Bawer azt sugallja, hogy a politikusoknak „már holnap" meg kellene kezdeniük a kiutasításokat. Ez a stílus annyira elterjedt, hogy ma már a politikusok is kimondanak korábban „kimondhatatlannak" tűnő dolgokat. A muszlimok kiűzését követelő szélsőjobboldali erők jelentősen előretörtek. Egyre több vezető értelmiségi és újságíró ítéli el a liberális gondolkodókat, akiknek a multikulturalizmusa az „iszlám fasizmusnak" kedvez. Mindez értelemszerűen kihat Törökország uniós csatlakozási terveire.

Egyetlen muszlim ország sem tett olyan sokat, mint Törökország azért, hogy egy európai nemzetállam képét sugározza magáról; a nyugatos elit brutális szekularizációt hajtott végre, ami a jámbor falusi lakosságra is kiterjedt. Annak dacára, hogy szinte mindent megtett a nyugati típusú modernizáció érdekében, Európa mégsem fogadja be. Az osztrák szélsőjobboldali Szabadságpárt szerint „a kereszténység ősi ellenségét nem szabad befogadni Európába, mert nála nem ment végbe a felvilágosodás és a reneszánsz, az egyik legfontosabb európai érték, a tolerancia pedig Törökországra nem jellemző".

Tony Judt történész felhívja a figyelmet arra, hogy Európa modern gondolata (demokrácia, emberi jogok, nemek közötti egyenlőség stb.) elhomályosítja mindazon brutális bűnök kollektív emlékezetét, amelyekben minden európai állam cinkos volt. A második világháborús genocídium és az etnikai tisztogatás végeredményben megoldotta Európa régi kisebbségi „problémáját". Európa legnagyobb menekültmigrációja annak a 13 millió németnek az elüldözése következtében keletkezett, akik a világháború után kénytelenek voltak elhagyni Lengyelországot, Csehszlovákiát, Magyarországot és Romániát. Más etnikai csoportok elűzése több országot is közelebb vitt a nemzeti homogenitás kiteljesítésének versailles-i ideáljához.

A kontinens azonban hamarosan újabb idegen populációt fogadott be. A háború utáni Nyugat-Európa fejlődő gazdasága olcsó munkaerőt igényelt, amit a legkönnyebben a volt gyarmatokról, Ázsiából és Afrikából lehetett beszerezni. Franciaország, amely az első világháború idején már több tízezer észak-afrikai vendégmunkást importált, ismét a Magrebhez és Nyugat-Afrikához folyamodott. Anglia volt gyarmataihoz, Indiához és Pakisztánhoz fordult. Hollandia muszlimjai Törökországból és Marokkóból jöttek, valamint egykori gyarmatairól, Indonéziából és Suriname-ből. A munkaerőhiány az NSZK-t az 1960-as évek elején arra kényszerítette, hogy török vendégmunkásokat fogadjon be. Az 1970-es években még Spanyolország is nagyszámú muszlimot hívott be, először a rekonkviszta óta.

Akkor azt gondolták, ezek a bevándorlók keményen dolgoznak majd, aztán visszatérnek hazájukba. A városi gettókban éltek, csak kevesen jutottak közülük teljes állampolgársághoz. Az 1973-i olajválság után több európai ország kemény korlátozásokat vezetett be a bevándorlás terén. Csakhogy akkorra már muszlimok milliói döntöttek úgy, hogy letelepednek Nyugat-Európában, amelynek a szociális szegregációja és rasszizmusa még mindig kedvezőbbnek tűnt számukra, mint az otthoni politikai és gazdasági káosz. Az 1970-es években megszületett a muszlimok második nemzedéke, amelynek azonban a munkavállalási kilátásai sokkal rosszabbak voltak, mint a szüleikéi. Napjainkban 15-16 millió muszlim él az EU-ban, elsősorban a városokban.

A felmérések megerősítik, hogy az európai muszlimok szegények, társadalmilag konzervatív felfogásúak, szenvednek a diszkriminációtól, de általában elégedettek, boldogok a gyermekeikkel, akik nem vallásos iskolákba járnak, s lelkesebbek, mint nem muszlim társaik. A műveltség terjedésével folyamatosan csökken a muszlimok körében a születési ráta, de a vallásgyakorlás is hanyatlóban van: Franciaországban a muszlimoknak csak az 5%-a látogatja rendszeresen a mecsetet.

A bevándorlást korlátozó törvények bebizonyítják, hogy a demokrácia képes minden erejét bevetni annak érdekében, hogy az idegeneket a határokon kívül tartsa (dán , német példák). A szélsőjobboldal a nacionalizmusra építve a muszlim veszéllyel való riogatással igyekszik szavazatokat szerezni. A gyanakvásnak és gyűlöletnek kitett átlagos európai muszlim azonban saját magát politikailag tehetetlennek érzi, a közössége nem tart össze, s egyáltalán nem beszél Európa meghódításáról. Erről a jobboldali, neokonzervatív szerzők megfeledkeznek, akik között egy sincs, aki komolyabb ismeretekkel rendelkezne a muszlim társadalmakról, gondolkodásukra a „blokkszemlélet" jellemző. „Monolitikus európai iszlámról" csak az beszél, akinek fogalma sincs arról, hogy milyen változatos az itteni muszlimok nemzeti származása, nyelve, törvényi háttere, kulturális és vallási szokásrendszere. A szekularizált törököket vagy a szinkretizmusban élő szindhiket és jávaiakat Szaúd-Arábiában eretnekeknek nyilvánítanák.

A munkanélküli, diszkriminált és pszichológiai dezorientáltságtól szenvedő másod- és harmadgenerációs bevándorlók ugyanakkor fogékonyak a politikai iszlám globalizált formáira. Az azonban csak „törpe kisebbség", mely vonzódik az erőszakhoz, a terrorizmushoz. Az európai titkosszolgálatok és biztonsági erők sokkal hatékonyabbak az iszlamista csoportok elleni küzdelemben, mint a hazai militáns szervezetek felszámolásában: a 2004. márciusi madridi és a 2005. júliusi londoni támadások nem vethetők össze az IRA vagy az ETA múltban elkövetett tetteivel. Az Irakban, Afganisztánban, Libanonban és Gázában elpusztuló muszlimok százai, ezrei viszont kevés figyelmet kapnak, miközben a dániai karikatúrák ügye világméretűvé dagadt. Szeptember 11. óta általános paranoia köti össze a muszlimokat a szélsőségességgel. Szerencsére Európában a civil társadalom hatékonyabban tudja kezelni ezt a problémát, mint az állam, mely igyekszik fenntartani a békességet a politikailag különböző közösségek között.

A Caldwell-félék súlyos tévedéseket írnak le (pl. „Olaszországnak nem jelentős a gyarmati múltja"), történelmi ismereteik hézagosak és tendenciózusak. Nézeteik rendkívül egyoldalúak („férfiasság, faji tisztaság" stb.). „Azok az európai országok, amelyek nem támogatták Bush Irak-politikáját, egyenesen arra bátorították a muszlimokat, hogy Amerika-ellenesek legyenek." A megfontoltabb konzervatív gondolkodók már értékesebb vizsgálatokat végeztek arról, hogy a neoliberális kapitalizmus hogyan számolja fel a vén kontinens régi kultúráit és szolidaritásait. A globalizáció, ahogy Indiában és Kínában is, félelmet keltett az egyenlőtlenséggel és a munkanélküliséggel szemben, ami táptalaja a xenofób nacionalizmusnak és az etnikai, vallási kisebbségek elleni gyűlöletnek. Mindez megmagyarázza, az állam miért reagál oly hevesen a fejkendőt viselő nők magatartására, miközben maguk a fejkendős lányok és asszonyok gyakorlatilag nem vesznek részt az értelmiségiek és politikusok által folytatott vitában.

Egyre többen teszik fel a kérdést, összeegyeztethető-e az iszlám és az európai értékek. Az európai muszlimok mindennapi döntéseit már sokkal inkább a globalizált gazdaság és kultúra, semmint a Korán vagy a saría határozzák meg. A gyakorlatban muszlimok milliói inkább választják a demokráciát, a vallásszabadságot és a törvény előtti egyenlőséget, semmint hazájuk autoriter államhatalmát.

A fő kérdés az, hogy az európai nemzetállamok régi stílusú liberalizmusa, amely hagyományosan a kulturális homogenitásra épül, együtt tud-e élni a kisebbségi identitással, a többségi európai társadalom mennyire fogja tudni tolerálni a kulturális és vallási különbségek megnyilvánulásait. 2004-ben Franciaországban mindenesetre bebizonyosodott, hogy a muszlim közösség hajlandó lemondani vallási jelképei viseléséről, ha cserébe teljes értékű franciának ismerik el.

Hasonló problémákkal küzdöttek a 19. században a zsidók is, akiket ugyancsak nem vagy nagyon nehezen fogadtak be. Alfred Dreyfus elítélése Theodor Herzlt, a modern cionizmus egyik meghatározó alakját arról győzte meg, hogy a beilleszkedni vágyó zsidót a szekuláris Nyugat továbbra is „áruló idegennek" tekinti. Az 1920-as években egyesek már „veszélyes illúziónak" tartották az asszimilációt.

A fátylat öltő muszlim diáklányok nem ritkán azért veszik fel ezt a ruhadarabot, hogy közszereplőkké váljanak, felfigyeljenek rájuk. Ezzel voltaképpen nemcsak az állammal, de az iszlám tradíciókkal is szembeszálltak. Minden azon múlik, a befogadó állam lehetőséget teremt-e a muszlimok számára arra, hogy otthon érezzék magukat.

forrás: globusz.net