Inkább Kelet-Európában és részben Spanyolországban, nem pedig Törökországban keresik a követendő példát az észak-afrikai országok. Tunéziai és egyiptomi kormányzati, illetve civil szervezetek is jártak már Magyarországon, illetve Lengyelországban, hogy a demokratizálás tapasztalatai iránt érdeklődjenek – mondta lapunknak Gyarmati István nagykövet, a budapesti Demokratikus Átalakulásért Intézet igazgatója.

– Az 1989-es tárgyalásos átmenet érdekli őket, mert el akarják kerülni, hogy Líbia vagy Bahrein sorsára jussanak, ahol véres harcok dúlnak a felkelők és a kormányzat között – magyarázza Gyarmati. Érdeklődnek az iránt is, hogy miként lehet ifjúsági mozgalmakat, illetve szakszervezeteket becsatornázni egy politikai pártba: a lengyel Szolidaritás és a magyar Fidesz példája különösen tanulságos lehet. Az egyiptomiak főként az alkotmányozás folyamatáról és a választási rendszerről szeretnének tájékozódni, de idesorolható az ombudsman funkciója, az alkotmánybíróság működése és természetesen a hadsereg feletti civil ellenőrzés is. Gyarmati azonban óv mindenféle „tanítástól”, szerinte az adott szervezeteknek kell kiválasztaniuk, hogy számukra mi hasznosítható a magyar tapasztalatokból.

A volt honvédelmi helyettes államtitkár és biztonságpolitikai szakértő egyébként alapvetően optimista az észak-afrikai országok demokratizálódási esélyeivel kapcsolatban, de óv az illúzióktól. – A folyamat hosszú lesz, és átmenetileg akár rosszabbra is fordulhat a helyzet. Gondolok itt egy esetleg kettészakadó Líbiára, sőt, még egy radikális muzulmán fordulat sem kizárt. Bár azok a társadalmak, amelyek leráztak magukról egy diktatúrát, nem szívesen mennek bele egy másikba, még ha Irán példája épp az ellenkezőjét sugallja is. Hosszú távon optimista vagyok, mert egy globalizált világban, egy információs társadalomban egyre nehezebb bezárkózni - fejtegette.

Gyarmati szerint az észak-afrikai esélyek országonként eltérőek: valószínűleg Tunézia van a legkönnyebb a helyzetben, itt vannak pártkezdemények és szakszervezetek, illetve létezik egy erős középosztály. Egyiptom bonyolultabb, Líbia pedig még nehezebb dió az alapvetően törzsi alapon szervezett társadalma miatt.

Ian Johnson amerikai iszlámkutató a svájci Neue Zürcher Zeitungban felvetette, hogy ezeknek az országoknak a kínai modellt kellene követniük. Gyarmati azonban nem hiszi, hogy ez jó ötlet lenne: Kínában nem volt forradalom, a változások felülről jönnek, ráadásul a kínai gazdasági fejlődésnek nyoma sincs Észak-Afrikában. A tunéziaiak nagy része már ma sokkal jobban él, mint a kínaiak, ezért nehéz is lenne ezt példaként állítani eléjük. Nincs egy az egyben átvehető modell: az észak-afrikai átalakulás valószínűleg nem évek, hanem évtizedek alatt zajlik majd le, ezért a gyors és pláne a kívülről (külföldről) erőltetett változást el kellene kerülni. Félő ugyanis, hogy ez kudarchoz vezethet.