Az előkelő felső, a tiszteletre méltó közép- és a lesajnált munkásosztály már a múltté. Ennél jóval bonyolultabb és összetettebb a brit társadalom rétegződése, és nem is minden az anyagiaktól függ – derül ki a nagyszabású felmérésből, amelynek eredményét tegnap hozták nyilvánosságra a szigetországban. A 2011 elején a BBC online kiadásában közzétett, nem egészen fél óra alatt kitölthető Great British Class Survey kérdőívet több mint 160 ezren töltötték ki, így ez lett a társadalmi osztályokról valaha elvégzett legátfogóbb kutatás, amelyben a London School of Economics közgazdászai és a Manchesteri Egyetem szociológusai is részt vettek. A felmérés komolyságát jelzi, hogy az eredményeket a szociológusok szaklapjában is megjelentették, és szakmai vitát is rendeznek róla.

Vannak-e megtakarításai? Bérli-e lakását vagy saját ingatlana van? Milyen beosztású és foglalkozású emberekkel jár össze? És hol és mivel tölti a szabadidejét? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre vártak választ a teszt készítői. A BBC honlapján is elolvasható összefoglaló szerint ma már nem lehet pusztán az emberek képzettsége, foglalkozása és anyagi helyzete alapján besorolni valakit, sokkal beszédesebbek a gazdasági, társadalmi és kulturális szempontok. A kérdések ezért nem pusztán a fizetésre, megtakarításokra és a lakásviszonyokra vonatkoztak, hanem kiterjedtek a felmérésben részt vevők érdeklődési területeire, kikapcsolódására és baráti-ismeretségi körére is. A válaszok olvastán döntöttek úgy a szociológusok, hogy a felső, közép- és munkásosztály kategória már nem fejezi ki a brit valóságot.

Az új, hét osztályt magába foglaló rendszer csúcsán az „elit”, a legprivilegizáltabb réteg áll. A lakosságnak ez mindössze az a hat százaléka, amely fejenként legalább 140 ezer font (közel 50 millió forint) értékű spórolt pénzzel, a legkülönfélébb szakmákra kiterjedő kapcsolati hálóval és vezető egyetemeken megszerzett diplomával rendelkezik. A skála másik végén a „precariats” (precarious proletariat), azaz a bizonytalan egzisztenciájú legszegényebb réteg, a legalacsonyabb életszínvonalra száműzött mintegy 15 százalék áll. Az ő fizetésük az adók levonása után mindössze évi 8000 font (2,85 millió forint), ennek megfelelően legfeljebb 800 font tartalékuk van; közülük csak minden harmincadik fejezte be egyetemi tanulmányait.

A társadalom gerincét, 25 százalékát a „megalapozott körülmények között élő” középosztály, az „established middle class” alkotja, 47 ezer font (16,75 millió forint) családi jövedelemmel és „kifinomult ízléssel”. Alattuk áll az úgynevezett „technikai középosztály”, amely anyagilag ugyan jól menő, de kulturális érdeklődése és szociális kapcsolatai tekintetében elmarad a klasszikus középosztálytól. Őket követi az új, feltörekvő munkásosztály, amely éppen kulturális érdeklődésben, kapcsolataiban tűnik ki, anyagi háttere azonban változó. Az ötödik helyen a klasszikus munkásosztály tagjai állnak, ők jellemzően az idősebb, 65 fölötti korosztályból tevődnek össze.

A hagyományos munkásosztálytól elkülönül egy fiatal réteg, akik általában a szolgáltatásokban dolgoznak, köztük sokan az etnikai kisebbségekhez tartoznak. Ezek az átlagosan 34 év körüli fiatalok többnyire a hagyományos munkásosztály gyermekei, de a termelőipar eltűnése, a tömeges munkanélküliség, a bevándorlás és az urbanizációban bekövetkezett változások miatt sem az elődökkel, sem a középosztállyal nem tudnak azonosulni. Az új struktúra jelentőségét korai lenne értékelni, de már maga az a tény is, hogy szociológusok ekkora energiát fektettek a felmérésbe, utal a britek továbbra is megszállott érdeklődésére a társadalmi osztályok iránt. Az előítéletek továbbra is mélyen gyökereznek: a kormánykoalíció nagyobb pártja, a konzervatívok vezetőit, az Etonban vagy más méregdrága internátusban érettségizett, majd az Oxbridge-i kollégiumokban diplomázott, örökölt gazdagságba beleszületett politikusokat széles körben csak ficsúrokként és sznobokként emlegetik.

A közelmúltban két, nagy feltűnést keltett eset is utalt az osztály-problematika drámai újjáéledésére. Előbb – igaz,  egy hónapos agónia után – a toryk parlamenti fegyelmének őre, Andrew Mitchell „chief whip” dőlt a kardjába, miután a Downing Street 10. biztonságáért felelős rendőröket egy „elvtársi” vita során „leplebejusozta”. Nem sokkal később a hűvösnek és tartózkodónak látszó pénzügyminiszter, George Osborne került bajba a közvélemény előtt, miután egy zsúfolt vonaton a másodosztályra szóló jegyével a „párnás” osztályon foglalt helyet, majd a kíséretében utazó asszisztenssel fizettette ki a különbséget.

A huszadik század vége felé mind John Major konzervatív kormányfő, mind utódja, a munkáspárti Tony Blair is az osztály nélküli brit társadalom mellett tett hitet. Ám a szociális egyenlőtlenségek nem tűntek el, és ez – a nemi és faji adottságokon kívül – továbbra is nagyrészt a családi és anyagi háttérrel, illetve az örökölt társadalmi osztállyal függ össze.