Segélyezés helyett újragyarmatosítás?
A Nyugat segélyekkel próbálja kiemelni a harmadik világot a nyomorból. Hiába azonban a több száz milliárd dollár, Ázsia és Afrika legelmaradottabb részein csak nem csökken a szegénység. Pedig lehet, hogy akadna egyszerű megoldás a problémára – ismerteti Drake Dennett, a Boston Globe kolumnistája Paul Romer amerikai közgazdász elméletét. A Stanfordi Egyetem professzora szerint Hongkong példáját kellene alkalmazni a szegény országok felemelése és a nyomor felszámolása érdekében. Az egykori koronagyarmat a brit fennhatóság évtizedeiben dinamikusan növekedett, és ezzel a környező kínai területek helyzetén is sokat lendített. Romer azt állítja, hogy a szegény országoknak érdekében állna egy-egy várost ideiglenes nyugati fennhatóság alá helyezniük.
Az Afrikának az elmúlt 60 év során nyújtott összesen ezermilliárd dollárnyi fejlesztési segély ellenére a kontinens államainak gazdasága nem kezdett növekedni: a legtöbb segélyt kapó afrikai országokban volt az elmúlt három évtized során a legkisebb a gazdasági növekedés.
A segélyek kiábrándító eredménytelensége miatt egyre több közgazdász veti fel, hogy a tartós függést okozó, a strukturális átalakításokat illetve a gazdasági, politikai és társadalmi reformokat egyaránt ellehetetlenítő támogatás helyett inkább a tartós növekedés alapjainak lefektetésével kellene segíteni a szegény országokat.
Visszavett irányítás?
Paul Romer, a Stanfordi Egyetem professzora szokatlanul merész, a szakmát és a politikusokat egyaránt megosztó javaslattal állt elő. Romer szerint a harmadik világ kormányainak érdemes lenne megfontolnia, hogy egyes nagyvárosokat ideiglenesen nyugati irányítás alá adnak.
Romer az 1842-ben, az első ópiumháború idején brit fennhatóság alá került Hongkong példájával igyekszik bizonyítani a stratégia előnyeit. Hongkong brit gyarmatként elképesztő fejlődésen ment át: a farmerek és halászok által ritkán benépesített tengerparti terület másfél évszázad alatt a globális kapitalizmus egyik legfontosabb városává vált. A dinamikus növekedés titka a brit uralom volt – állítja Romer. A gyarmatosítók Angliából importálták a törvények uralmát és a munkaszervezési ismereteket, a helyiek pedig alkalmazkodtak az angol normákhoz. Amikor 1997-ben Hongkong visszakerült Kínához, a város az egész országot magával húzva jelentősen hozzájárult a kínai ipar és kereskedelem volumenének növekedéséhez.
Romer szerint a hongkongi modell alkalmazásával a harmadik világ országai esélyt kapnának a felemelkedésre: ha egy szegény állam területének egy részét néhány évtizedre nyugati fennhatóság alá adja, akkor a nyugati jogi, gazdasági és társadalmi normák megszilárdulása nyomán gyors növekedés indulhat el az adott térségben, amely pozitív hatással lesz az egész ország területére. A harmadik világban ugyanis a politikai, jogi és társadalmi intézmények hiánya jelenti a legnagyobb problémát: a tisztázatlan tulajdonviszonyok, a jog uralmának hiányosságai, a mindent átitató korrupció és a politikai bizonytalanság. Ezeken a szegény kormányok önerőből aligha tudnak segíteni. Ha viszont egy fejlett ország szabad kezet kap, akkor megteremti a növekedés és a modernizáció strukturális alapjait.
Ez is csak gyarmatosítás, csak más köntösben
Romer javaslata nagy port kavart közgazdászberkekben. Sokak szerint a stanfordi professzor javaslata a gyarmatosítás modern, a korábbiaknál némileg kifinomultabb, humánusabb és utópisztikusabb változatának tekinthető. Aligha valószínű, hogy a harmadik világ kormányai és állampolgárai hajlandók lennének önként lemondani a szuverenitásról, és országuk egy fontos városát nyugati gyámság alá adni. És természetesen arra sincs semmi garancia, hogy akadna nyugati kormány, aki hajlandó lenne átvenni az irányítást egy-egy szegény város fölött – főleg most, a gazdasági válság idején. Mások azt vetik ellen, hogy Hongkong különlegesen szerencsés földrajzi adottságokkal bírt, és egyáltalán nem valószínű, hogy a recept alkalmazásával sikert lehetne elérni Afrikában. Ráadásul számos országnak – egyebek között Dél-Koreának, Szingapúrnak és Tajvannak – sikerült önerőből, a nyugati fejlett világ gyámkodása nélkül is jelentős gazdasági növekedést elérnie.
A Stanfordi Egyetem közgazdásza azzal hárítja el a kolonializmusra vonatkozó vádakat, hogy a segélyezés jelenlegi rendszere legalább olyan kiszolgáltatottá és alárendeltté teszi a szegény országokat, mint az általa javasolt modell.
