Sarkozy rohant megnézni az új Líbiát
A líbiai Átmeneti Nemzeti Tanács vezetője, Musztafa Abdel Dzsalil azt ígérte, „a két nyugati vezető... biztonságban lesz” líbiai útja során. Nicolas Sarkozy francia elnök és David Cameron brit miniszterelnök csütörtök reggel érkezett Tripoliba, ahol az NTC vezetőségével ülnek tárgyalóasztalhoz. Ezután az NTC központjába, a keleti Bengáziba repülnek, ahol mind a ketten beszédet tartott Moammer Kadhafi hatalmát elsöprő felkelés egyik gyújtópontjában, a városi Szabadság téren.
Sarkozy és Cameron látogatását mindenre kiterjedő biztonsági intézkedések előzték meg: bár először úgy volt, hogy a két nyugati vezető kivár a biztonsági helyzet stabilizálódásáig, miután az NTC áttette székhelyét Bengáziból a fővárosba, Tripoliba, nem volt mese, menniük kellett, demonstrálandó azt a támogatást, amelyet az új líbiai vezetésnek nyújtanak. Ráadásul mindenáron meg kellett előzniük Recep Tayyip Erdogan török kormányfőt is, akinek országa szintén nagy részt szeretne kihasítani magának a líbiai újjáépítésből. (A török kormányfő nemrég Egyiptomban járt, ahol az országa által is képviselt mérsékelt iszlám modell mellett tett hitet. Bár ezzel vajmi kevés sikert aratott Kairóban – főleg a Muzulmán Testvérek körében – az NTC vezetése nemrég hozzá hasonlóan nyilatkozott. Erdogan előtt egyébként még Jeffrey Feltman, az amerikai külügyminisztérium közel-keleti ügyekért felelős államtitkára is tiszteletét teszi Tripoliban.)
Ami Sarkozy és Cameron biztonságát illeti, nagy aggodalomra nincs ok: nem csak azért, mert például a francia elnök testi épségére 160 francia kommandós vigyáz, hanem azért is, mert ő és Cameron is kiugró népszerűségnek örvend a felkelők körében, amióta országuk élére állt az ENSZ-felhatalmazással a Kadhafi rezsim ellen indított NATO-akciónak. Erre a népszerűségre jellemző, hogy a líbiai főváros visszhangzott a „Merci Sarkozy!”, „Thank you Britain!” felkiáltásoktól – főleg akkor, amikor a francia elnök és a brit kormányfő helikopteren elrepült egy helyi kórházba, ahol ujjongó tömeg fogadta őket. Líbiának van is miért köszönetet mondania: a NATO légitámadásai és a nyugati fegyverszállítmányok nélkül valószínűleg elbukott volna a forradalom. Az erőviszonyokra jellemző, hogy Kadhafi erői nagyrészt még mindig ellenőrzésük alatt tartják a Tunézia, Egyiptom, Szudán és Csád felé vezető útvonalakat, a bukott líbiai vezető családjának jelentős része Algériában, fia pedig Nigerben találhatott menedékre. Nem véletlen, hogy Dzsalil szerdán még több fegyvert kért a Nyugattól, amelyet bejelentése szerint a megmaradt rezsimhű erők ellen fordítanának; az NTC úgy tudja, maga Kadhafi az ország déli részén tartózkodik, és éppen „bosszút forral”.
A közös francia-brit útra London nagyszabású bejelentésekkel készül. A Cameront elkísérő William Hague külügyminiszter bejelenti, hogy még 500 millió fontot szabadítanak fel azonnal az észak-afrikai ország Nagy-Britanniában zárolt vagyonából, ezen túl pedig 600 ezret aknamentesítésre, hatvanezret pedig egy korszerű rendőrségi kommunikációs rendszer kiépítésére fordítanak majd. A brit kormány emellett 50 kritikusan sérült vagy beteg líbiainak kínál kórházi kezelést a szigetországban, és egy katonai tanácsadó egységet is a felkelők rendelkezésére bocsát.
Vesztesek és nyertesek
Ezzel párhuzamosan kezdenek szívárogni az első hírek arról, hogy a nyugati országok közül melyik mennyi olajat nyerhet a Kadhafi utáni Líbiától. Párizs állítólag a teljes nagyüzemi olajtermelés 35 százalékára tette rá a kezét – ezt hivatalosan egyelőre cáfolják –, ami nyilván nagyon szúrja a Kadhafi-rezsim egxyik fő ügyfelének számító Olaszország szemét. Róma Moszkvával és Pekinggel együtt a líbiai vezető bukásának nagy vesztese.
A líbiai nemzeti olajtársaság elnöke szerdán a Reuters hírügynökséggel azt közölte, hogy országa tíz napon belül újraindítja az olajexportot és hat hónapon belül eléri a napi egymillió hordós kitermelési szintet. A forradalom előtti szint – napi 1,6 millió hordó – 2012 végére áll vissza.
