Folytatódik Ukrajna és Oroszország közös történelme – vagy ellenkezőleg, a krími incidens után végleg különválik a keleti szlávok útja? A kérdés nem fog eldőlni néhány hét alatt, mivel a napi politikai-katonai eseményeken és gazdasági folyamatokon túlmutató dilemmáról van szó.

Ukrajnát az oroszok sosem kezelték külön országként, az ukránokat mindig saját véreiknek, bár olykor kétségtelenül kissé rakoncátlan családtagoknak tekintették. A IX–XIII. század között fennállt keleti szláv államot a történészek Kijevi Rusznak nevezik: senki sem vitatja, hogy ez Oroszország elődje, amelynek fővárosa és hatalmi centruma Kijev volt. A közeli rokonságot mutatja: a két térséget egy időben Nagy- és Kis-Oroszország néven emlegették.

Vagyis az oroszok saját történelmük egy részétől lennének kénytelenek búcsút venni, ha Ukrajna valóban hátat fordítana Moszkvának, és az EU, netán a NATO felé venné az irányt. Ukrajna neve az oroszban a határ menti területet jelöli. A Kijevi Rusz szétesése nyomán lengyel, litván, török, német és egyéb befolyások érték a régiót, a legelterjedtebb nyelvészeti teória szerint ekkor vált külön az orosz és az ukrán nyelv.

Az első ukránul írt irodalmi alkotás 1798-ban született Ivan Kotljarevszkij tollából, a XIX. század közepén Tarasz Sevcsenko és Pantelejmon Kulis emelte az ukránt irodalmi rangra. A legközelebbi rokonságot a belorusszal mutatja (a szókincs 84 százaléka azonos), közel áll a lengyelhez és a szerbhez is (70 és 68 százalék). Az orosztól mára egy kicsit távolabb került (62 százalékos egyezés), de még mindig a kölcsönös érthetőség határán belül van. Vannak ukrán nyelvészek, aki tagadják az orosszal közös gyökereket, a nemzetközi tudományos életben azonban eddig nem sikerült támogatókat szerezniük.

Az emberi emlékezet persze csak néhány nemzedéket ölel át, márpedig az utóbbi száz évben az ukránok – jobban mondva a nyelvi, vallási és kulturális identitásukat erősebben megélő nyugati ukránok – és az oroszok többször is szembekerültek egymással. Az I. világháborúban a Monarchia hadseregében és a túloldalon, az oroszoknál is szolgáltak ukránok. Az 1917-es forradalom után Ukrajnában is súlyos harcok folytak.

A nacionalisták időnként egyszerre harcoltak a Vörös Hadsereg és a lengyelek ellen, délen Nyesztor Mahno anarchista Fekete Hadserege próbált kihasítani magának egy államra való területet. Ukrajna a Szovjetunió 1922-es megalakulásakor kapott először államiságot – ám rögtön Moszkva vezetése alatt. A polgárháború másfél millió ukrajnai áldozatához pedig hozzávehetjük az 1920-as évek elején az első nagy éhínség hatmillió halottját. Bár a 30-as években Ukrajna is iparosodott, nyelvi-kulturális értelemben is fejlődésnek indult, sok ukrán nem bocsátotta meg a sérelmeket.

A II. világháborúban a front mindkét oldalára kerültek ukránok: kisebb részük csatlakozott a németekhez, míg a többség, négy és fél millióan, a Vörös Hadseregben harcoltak. A nyugat-ukrajnai erdőségekben még az 50-es évek elején is voltak szovjetellenes fegyveresek. Parancsnokuk, az 1959-ben meggyilkolt Sztyepan Bandera nyomán banderovcinak hívott ukrán nacionalisták említésére sok idősebb orosznak ugranak be háborús emlékek. Ezért is volt könnyű dolga Putyinnak, amikor az orosz elnök összemosta az ukrán nacionalizmust a fasizmussal.