Ruanda: háború vagy béke?
Erre azután kerülhet sor, hogy a két szomszédos, hosszú ideje ellenségeskedő állam együttműködik a szélsőséges milíciák, lázadó fegyveresek felszámolásában a határ mindkét oldalán.
A két egykori belga gyarmat kapcsolata sohasem volt felhőtlen, ám a minden jó szándékot és békét elsöprő vihar 1994-ben tört ki, amikor Ruandában szélsőséges hutuk – a kormány és a hatóságok passzivitása mellett, de egyes médiumok uszítására – nyolcszázezer tuszit és a vérontással egyet nem értő hutut gyilkoltak le alig néhány nap alatt.
A felelősségrevonás elől a szomszédos Kongói DK-ba szökött martalócok azóta szítják a tüzet a két ország határvidékén. Az 1998-ban kitört, több mint öt éven át dúló polgárháború – több szomszédos (és Líbia személyében távolabbi) ország beavatkozása miatt afrikai világháborúnak is nevezték – egyik legaktívabb résztvevője az ismét a tuszik irányította Ruanda hadserege volt.
Bár ENSZ-közvetítéssel 2003-ban a hadban állt felek békét kötöttek, az csak papíron maradt érvényben, mert a kelet-kongói Kivu tartományból azóta is hol szórványos csetepatékról, hol súlyos harcokról érkeznek jelentések. A különböző becslések szerint az elmúlt tíz esztendőben csak ebben a térségben legalább ötmillióan vesztették életüket az etnikai gyűlölködés miatt. Két labilis politikai hatalom csatározása okoz állandó feszültséget Afrika szívében.
Kinshasa éveken át azzal vádolta keleti szomszédját, hogy támogatást nyújt a központi kormányzat ellen lázadó Laurent Nkunda csapatainak, míg Kigaliban azt hányják Joseph Kabila kongói elnök szemére, hogy menedéket nyújt az 1994-es vérengzésért felelős hutu milícia, az Interahamwe katonáiból alakult Ruandai Demokratikus Felszabadító Erőknek (FDLR), sőt tüzeli is őket a ruandai kormány ellen.
A két ország viszonya tavaly augusztusban – ha lehet – még tovább romlott, amikor a kelet-kongói Goma városban és környékén újra fellángoltak a harcok a hutuk és a tuszik között, olyannyira, hogy októberben már nyílt háború kitörésétől kellett tartani. Ez szerencsére elmaradt, de az etnikai atrocitások máig sem szűntek meg, és a két elnök – Kabila és Kagamé – sem eszik egymás tenyeréből.
Noha a világszervezet főtitkára kigali látogatása során derűlátásának adott hangot, a kapcsolatok rendezését, a vérontás megszüntetését illetően maradtak kétségek. Nem tudható, hogy Kagamé hajlandósága a békekötésre mennyire őszinte, valóban megnyugvást akar-e a Kivu-tó vidékén, vagy csupán diplomáciai manőverbe kezdett. Kinshasa pedig hallgat.
