Rémálom-forgatókönyvek ír nemre és igenre
Meglehet, az Európai Unió sehogyan sem jön jól ki a jövő péntekre kiírt második ír népszavazásból. Hiába járt Dublinban Buzek lengyel parlamenti elnök, Barroso bizottsági elnök (aki legalább a tényeket megpróbálta rögzíteni) vagy McCreevy ír EU-biztos (aki a pénzpiacok büntetőakciójára hívta fel a figyelmet a lisszaboni szerződés esetleges elutasításának esetére): akárhogy is döntenek az írek, főhet a brüsszeli jogászok feje.
Ha igennel szavaznak - a felmérések szerint 53 százalék hajlandó erre -, annak sokan fognak örülni, hiszen legalább az ír akadály elhárul az útból. De nem csak az íreknek kell még ratifikálniuk. A német alkotmánybíróság döntése nyomán a Bundestag és a Bundesrat is intézkedett, tehát Berlinben már tényleg csak az államfői aktus hiányzik. A mindeddig vonakodó lengyel köztársasági elnök az ír referendumtól tett függővé aláírását. Ám a cseh Vaclav Klaus ellenzi a lisszaboni szerződést, és abban reménykedik, hogy elhúzhatja az ügyet jövő késő tavaszig. Akkor reményei szerint a brit általános választáson felülkerekednek a toryk, akik azt ígérték: ha addig nem lép érvénybe a lisszaboni szerződés, népszavazást írnak ki a törvényhozás által már elfogadott szövegről.
A múlt heti brüsszeli informális csúcson Jan Fischer cseh miniszterelnök elmondta, hogy az államfőhöz hű szenátorok a németországihoz hasonló alkotmánybírósági vizsgálatot kezdeményeznek, amely eltarthat akár hat hónapig is. Ez maga a rémálom. Sarkozy francia elnök nem is rejtette véka alá véleményét, és Fischerrel üzent is Klausnak - mások füle hallatára.
Még az ír igen esetén is nehéz lesz megállapodni abban, hogyan állítsák össze az Európai Bizottságot, kezdjék-e el az unió elnökét és külügyminiszerét keresni. Ha az érvényben lévő nizzai szerződés alapján mennek tovább, akkor a tagállamok számánál kevesebb EU-biztosra lesz szükség, s persze nincs elnök és külügyminiszter. Brüsszelben sokan úgy vélik, hogy az októberi EU-csúcson olyasféle megállapodásra juthatnak, hogy az a tagország, amely a külügyi főképviselőt adja, egyelőre ne küldjön biztost. De a fődiplomata nem tagja az Európai Bizottságnak. S mi lesz, ha fél év múlva mégis életbe lép a lisszaboni szerződés? Átalakul külügyminiszterré, és átveszi a Bizottság alelnöki posztját? S ha mégis Klaus vágyai teljesülnek? Akkor valaki rosszul jár.
Az állam- és kormányfők az íreknek már adtak garanciákat. Az egyik az, hogy a lisszaboni szerződés által is csökkentendő bizottsági létszámot mégsem mérséklik, és ezt a döntést beillesztik majd egy újabb csatlakozási szerződésbe. Az elnökséget januárban átvevő spanyolok máris abban reménykednek, hogy félévükben Horvátország és Izland csatlakozását is tető alá hozzák - ehhez persze kellene Lisszabon.
Ha az írek nemet mondanak, akkor marad a nizzai szerződés. S marad a kérdés, mely ország adná fel a biztosi posztot a külügyi főképviselőségért, közös kül- és biztonságpolitika és uniós külügyi szolgálat nélkül, amelynek létrehozását nem kellene sürgetni ilyen fordulat nyomán? Erre reagálva hangoztatta a minap Berlusconi olasz kormányfő, hogy mese nincs, jöjjön akkor a kétsebességes Európa, a belső kör igenis haladjon lisszaboni sebességgel, a többiek pedig ahogy akarnak. A konszenzusos döntéshozatalnak véget kell vetni, ilyen sok tagállammal ez egyszerűen nem megy.
Megfigyelők persze emlékeztetnek, hogy amikor ez korábban felmerült, francia, német és brit javaslatra, kihagyván az olaszokat, akkor Róma tiltakozott a leghangosabban az ilyen megoldás ellen. De az idők változnak, és a rémálom-fogatókönyvekre valamit ki kell találni, különben az intézményi ügyek elterelik a figyelmet a válságkezelésről, a globális erőviszonyok módosulásáról és Európa helykereséséről a változó világban.
