Ügyesen kicselezte az Európai Parlament a tagországokat, ismét győztek a zárt ajtók mögött kötött egyezségek, és alulmaradt a brit–magyar álláspont: ez a három fő tanulsága a keddi EP-szavazásnak. A képviselők minden bizonnyal jóváhagyják, hogy Jean-Claude Juncker legyen az Európai Bizottság elnöke, így a kormányfők másnap – ismét zárt ajtók mögött – már a többi uniós poszt szétosztásáról alkudozhatnak majd.

A szokásosnál izgalmasabb politikai „szappanopera” előzte meg Juncker győzelmét, amelyet máris mindenki biztosra vesz. A június végi brüsszeli csúcstalálkozón 26:2 arányban őt jelölték az uniós miniszterelnökök, csak a brit David Cameron és Orbán Viktor voksolt nemmel (a szavazást Cameron kényszerítette ki). Így állhat kedden a volt luxemburgi kormányfő az EP plenáris ülése elé, ahol a 751 törvény hozó legalább felének (376) a voksát kell elnyernie.

Teljes szívvel csak saját pártcsaládja, a jobbközép Európai Néppárt áll ki Juncker mellett, de támogatást ígért neki a másik nagy frakció, az európai szocialisták is. Igaz, ők inkább az eszükre hallgatnak: főleg azért szavaznak az 59 éves luxemburgi politikusra, mert ezzel a parlament által kiötlött „csúcsjelölti rendszert” betonozzák be. E szerint az EP-választáson legtöbb mandátumot szerző frakció (ezúttal az Európai Néppárt) jelöltjéből lesz az európai bizottsági elnök.

A szocialisták csúcsjelöltje, Martin Schulz őszintén kimondta Juncker múlt heti parlamenti meghallgatásán: „Azt akarom, hogy egy nap szociáldemokrata legyen a bizottság elnöke. Ezért kell most keresztülvinnünk ezt az elvet.”

Hozzáadódik a néppárti és a szocialista hátszélhez a liberális EP-frakció és részben a zöldek támogatása is. Nemmel voksol viszont az Európai Konzervatívok és Reformerek frakció (ECR, idetartozik Cameron Konzervatív Pártja is) és a radikális baloldal (GUE). Sőt lesznek a pártfegyelemmel szembeszegülő kiszavazók is: a néppártból a fideszes képviselők, illetve a szocialisták közül – vélhetően – a brit Munkáspárt törvényhozói. Ám a parlamenti matematika alapján kész tényként kezelik, hogy meglesz a Juncker kinevezéséhez szükséges többség.

Az igazi újdonság az, hogy az Európai Parlament most először tényleg rákényszerítette akaratát a nemzeti kormányokra. A tagállamok eleinte nem vették komolyan a csúcsjelöltek kiválasztását, a „versenyzők” azonban (a néppárti Juncker, a szocialista Schulz és a liberális Guy Verhofstadt) bejárták Európát, tévévitákban léptek fel, és mindenütt hivatalos jelöltekként viselkedtek. Mire a miniszterelnökök ráébredtek, hogy ez a rendszer a „fejükre nőtt”, már késő volt. Amikor pedig – némi vonakodás után – Angela Merkel német kancellár is beállt Jean-Claude Juncker mögé, a küzdelem eldőlt.

Minden azért nem változott meg: a nyilvánosság kizárásával, a jól bevált adok-kapok módszerével döntöttek – és döntenek – a további EU-posztokról a kormányfők. Ha már a szocialista csúcsjelölt, Martin Schulz lecsúszott a bizottsági elnökségről, vigaszdíjként megtarthatta az Európai Parlament elnöki székét. Ez jól jött a német kormánynak is, amely így semmissé tette Schulz EU-biztosi ambícióit.

Egyezkedni bőven marad miről: a parlamenti szavazás másnapján, szerdán rendkívüli csúcsra gyűlnek össze a huszonnyolcak, hogy határozzanak az Európai Tanács állandó elnöke (Herman Van Rompuy) és a külpolitikai főképviselő (Catherine Ashton) utódlásáról. Noha a kormányfők erről is jó ideje vitáznak már, brüsszeli források elképzelhetőnek tartják, hogy Rompuy ügyét végül őszre halasztják.