– Megvannak az eszközeink, hogy megfelelő választ adjunk azoknak, akik a tisztességtelen verseny eszközeihez nyúlnak – írta kampány előtti cikksorozatában Putyin, utalva arra, hogy több országban politikai okokból akadályozták meg az orosz üzletemberek megjelenését. Olyan hallatlan esetek is előfordultak, amikor a külföldi részvényekbe komoly összeget invesztáló orosz befektetőnek egyszerűen nem engedték, hogy élhessen tulajdonosi jogaival, főként Közép- és Kelet-Európában – emlékeztetett a politikus, ezzel a Mol körüli vitára is utalva. (Igaz, a cikkben megemlíti az Opel megvásárlásának meghiúsítását is, és a sort lehetne folytatni brit és litván esetekkel is.)

Persze nem a bosszúálló visszatérését jelenti Putyin harmadik elnöki ciklusának kezdete: az elmúlt 12 év sokkal inkább a gyakorlatiasság jegyében folyt külpolitikai téren is, még ha olykor hangos vádaskodás kísérte is az együttműködést. Ráadásul a Putyin által megfogalmazott kritika nem is feltétlenül alaptalan, akár a 90-es években külföldi olajcégeknek kiadott túlságosan nagyvonalú kitermelési koncessziók felülvizsgálatáról, akár az amerikai rakétavédelmi rendszer kelet-európai kiépítéséről legyen szó. Ez utóbbi kapcsán Washington valóban nem tudta Oroszország számára megnyugtatóan igazolni, hogy a rendszer Irán ellen és nem pedig az orosz atomarzenál ellen irányul.

Putyin a cikkeiben Oroszországnak szélsőséges nacionalizmustól mentes társadalmat, gazdasági modernizációt, korszerű hadsereget ígér – amelynek gyengesége az atomarzenál okán sokkal nagyobb globális fenyegetést jelentene –, a külvilágnak pedig gazdasági és politikai értelemben is együttműködést, kiemelve az EU-kapcsolatok fontosságát – amelyeknek Putyin szerint a már működő Északi és tervezett Déli Áramlat gázvezetékek a bizonyítékai. Bár a putyini Oroszországot gyakran éri a vád, hogy a gáz- és olajexportját – amelytől fájóan függ az orosz gazdaság – politikai fegyverként használja, ám ez éppen azokban az esetekben történt, amikor piaci alapokra kivánta helyezni a szállítási szerződéseket az energiahordozókhoz addig jóval olcsóbban jutó Fehéroroszországgal és Ukrajnával. (Kétségtelen, hogy ez kapcsolatuk elhűlésével esett egybe, ám az árak felemelésével a Kreml épp egy befolyásolási eszközről mondott le.) Beszállítóként pedig sosem szegte meg szerződéseit Európával szemben sem. (Elvégre ettől a bevételtől függ az ország működése.)

Oroszország – és persze a putyini politikai-gazdasági elit – Európa részeként tekint magára, ahogyan tette mindig is, hiszen minden modernizációs kísérlete Nagy Pétertől a Szovjetunióig az Európához való felzárkózásról szólt. Más kérdés, hogy a társadalom egyre nagyobb része szerint Putyin nem az ország gazdasági modernizálását és még kevésbé demokratizálását képviseli. Ám ez legalább ennyire igaz a vele szemben alulmaradt elnökjelöltekre is, akikhez képest Putyin a külvilágnak – egyelőre – még mindig a legkiszámíthatóbb partnert jelenti.