A sorsdöntő parlamenti munkáspárti frakcióülés és az alaposan átfazonírozott kormány első ülése után az élet többé-kevésbé visszatért a normális kerékvágásba a Whitehallban. A múlt héten még az interneten is összeesküvést szító képviselők belátták, hogy a 349 tagú csoport többségének egyelőre nincs étvágya a kormányfő leváltására. Ellentétben az 1990-es helyzettel, a Labournak nincs egy Michael Heseltine típusú karaktere, aki nyíltan vállalta a szembeszállást Margaret Thatcherrel.

Gordon Brown

Lojális miniszterek és befolyásos „mezei” képviselők is kiálltak Gordon Brown mellett, szkeptikus politikai megfigyelők szerint főleg azért, mert belátták, új választások sürgetésével mindennapos megélhetésük kerül veszélybe. A kormányfői pozíció potenciális várományosai közül David Miliband külügyminiszter kijelentette, hogy a frakció megállapodása alapján nincs szükség új miniszterelnökre, nincs üresedés a Downing Street 10-ben. Alan Johnson belügyminiszter, az egykori postás és szakszervezeti funkcionárius, akit széles körben a legalkalmasabbnak tartanak a miniszterelnöki pozícióra, egyelőre „teljes mellszélességgel” támogatja hivatali főnökét.

Egy prominens képviselő, Barry Sherman figyelmeztetett azonban, hogy „vigyázó szemüket Gordonra vetik, most ugyan beszüntetik az ellenségeskedéseket, adnak neki egy esélyt, de közelről figyelik a fejleményeket”. Általános a vélemény, hogy Brownnak meg kell változtatnia a Downing Street 10. állítólagos macsó kultúráját. Erre a jelenlegi lakó ígéretet is tett, amikor előnyeiről és hátrányairól beszélt a törvényhozásban megrendezett zártkörű értekezleten, vállalva kommunikációs nehézségeinek legyőzését.