Németországban hónapok óta dúl a vita a munkanélküliek és a szociális segélyen élők helyzetéről. Guido Westerwelle alkancellár-külügyminiszter szerint túl sok pénzt kapnak, és nem elég motiváltak arra, hogy munkát keressenek. Michael Hartmann professzor viszont úgy véli, veszélyes helyzetet teremt, ha a politikusok mellett már a mértékadó média is ezt a képet sugallja: a sajtó ezáltal hozzájárul ahhoz, hogy egyre csökken a társadalmi szolidaritás Németországban.

Mindez nemcsak megérzés: a bielefeldi egyetemen tíz éve kutatják, hogy a társadalom milyen csoportok ellen táplál ellenséges érzéseket, kiket rekeszt ki. Megdöbbentő, hogy az utóbbi években a tartós munkanélküliekkel szembeni ellenérzések már erősebbek, mint a bevándorlókkal szembeniek. Amikor fellendül a gazdaság, akkor némiképp csökkennek, de amikor válság van, ismét megerősödnek - mondja Hartmann.

Ma három és félmillióan vannak állás nélkül Németországban. A sajtó televan olyan történetekkel, amelyek arról szólnak: egész jól meg lehet élni a segélyből, hiszen az állam külön fizet gyerekpénzt, lakáspénzt, felesleges tehát próbálkozni. Persze hol van ez már ahhoz képest, amikor a kétezres évek elején a legendássá vált „floridai Rolf" a munkanélküli segélyéből gyakorlatilag nyaralt? Ám ezek a történetek Hartmann szerint nem tükrözik a valóságot. A felmérésekből kiderül, hogy az állástalanok mintegy 5-8 százaléka nem akar dolgozni, de a többiek igenis próbálkoznak.

De hiába része a piacgazdaságnak a munkanélküliség, a munkáltatók szemében ez bizony stigmatizál: ha valaki egyszer elveszíti a munkáját, akkor megtörik a karrierje, és minél tovább munkanélküli, annál inkább leírják a munkaerőpiacon. Jellemző, hogy hiába van például mérnökhiány Németországban, egy 55 évnél idősebb, állástalan mérnöknek szinte semmi esélye arra, hogy munkát kapjon - emlékeztet a professzor.

A német sajtóban sajnos erős a hajlam arra, hogy a munkanélküliségért és a szegénységért kizárólag az egyént hibáztassák - teszi hozzá kritikusan Hartmann. Eközben a társdalom polarizálódik, egyre nő a különbség a szegények és a gazdagok között. Még a sokak szemében jóléti államnak számító Németországban is a társadalom 22 százaléka az úgynevezett alacsonyan fizetett szektorokban dolgozik. Kevesen tudják, de a fejlett világban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia után ma már a németeknél a legnagyobb ezeknek az olcsó munkahelyeknek az aránya - mutat rá Hartmann. Nincs minimálbér, vannak, aki 3,5 eurós órabérért dolgoznak.

Mit tehet az állam a munkanélküliek érdekében? A meggyőződéses szocialista Hartmann szerint a saját hatáskörében - vagyis a közszférában - teremthet állásokat. Németországban az elmúlt években példátlan leépítések történtek, ma már a brit közszférában is többen dolgoznak mint a németeknél. Válság ide vagy oda, forrást is lehetne rá találni, az utóbbi években csökkentett vagyonadóból vagy az örökösödési adóból: ezek mind a vagyonosak, a gazdagabbak felé csoportosították át a jövedelmeket. Jellemző, hogy a német társadalom legfelső egy százalékának 2002 és 2007 között tíz százalékkal nőtt a vagyona, míg a középrétegeké gyakorlatilag stagnáltak. Ennek eredményeképp ma már Németországban is egyre nagyobb a szakadék a szegények és a gazdagok között, olyannyira, hogy különálló, egymással párhuzamos világok alakulnak ki.

És ez a politikára is hatással van. Első alkalommal történt meg Németország háború utáni történelmében, hogy a kormánynak három tagja (zur Guttenberg védelmi, de Maziere belügy és von der Leyen munkaügyi miniszter) is a nagypolgárságot, arisztokráciát képviseli. Ilyen háttérrel nehéz elképzelni, milyen is a valódi szegénység, hiszen sosem tapasztalták meg, sőt még ismeretségi körükben sem volt senki, aki komoly megélhetési gondokkal küzdene.

A szakadék már az iskolásoknál is érezhető: Hartmann megdöbbenve idézi fel, hogy vannak gyerekek, aki tízéves korukban soha nem jártak Aldiban vagy Lidlben, kizárólag delicatesse boltokban vásároltak, 13 évesen pedig Rolex órát hordanak, mert a körükben mindenki ilyet visel. Hogyan lehetne nekik elmagyarázni, hogy mi a szegénység és azt, hogy ezért ki a felelős?

Ami Európát illeti, a professzor úgy látja, hogy a szolidaritás mindenütt csökken. A skandináv országok még viszonylag jó helyzetben vannak, itt aránylag erős a szociális védőháló, és alacsonyabb a szegénység. 1989 óta Németországban és Olaszországban nyílt szét a legjobban a társadalmi olló a nyugati országok közül.

Közép-Európában Lengyelországban a legnagyobbak a különbségek, míg Csehországban mintha még tartaná magát a társadalmi partnerség a különböző rétegek között. Ez persze nemcsak állami szabályozás, hanem mentalitás kérdése is: mennyire fontos a társadalom egyben tartása, a kevésbé szerencsésekkel szembeni együttérzés, empátia?

Magyarország ebben tekintetben mintha inkább a lengyel példát követné - véli a professzor. Különösen figyelemre méltó, amikor a pártok a szegények közötti ellenségeskedést szítják, mondván, a munkanélküliek csaknem jobban élnek, mintha az alacsonyan fizetettek. Nagy a média felelőssége, hogy milyen képet fest a munkanélküliekről - figyelmeztet. Viszonylag szerencsésnek tartja a németeket, hogy a polarizálódó társadalom dacára egyelőre nem tudott egyetlen, a Jobbikhoz hasonló szélsőjobboldali erő kinőni. Ennek két oka lehet: egyrészt nem sikerült még megfelelő vezéralakot találni, másrészt a náci múlt miatt a németek többségében van egy egészséges tartózkodás a szélsőjobboldali eszméktől.