Végeláthatatlan embertömeg, sípokkal, kamionokkal, színészekkel, szónokokkal, elképesztő hangosan, borzalmas erőt sugározva, mégsem éreztem egy pillanatig sem, hogy félnem kellene. Hacsak nem attól tartottam a tuktukon bámészkodva, hogy bármily ráhagyással is indultam, könnyen lehet, hogy lekésem a repülőt. Mégsem ez járt a fejemben, hanem arra gondoltam, hogy Orbán Viktor – velem ellentétben - még biztosan nem látott igazi kormányellenes demonstrációt.

December elsején, vasárnap testközelből lehetett megtapasztalni, milyen egy több százezres kormányellenes demonstráció thai módra – lévén aki Európában hallott már valamit a thai emberekről, annak a békés, mosolygós ázsiai figurák jutnak az eszébe. A tüntetések természetesen az egész országban témát adnak, a turizmusban dolgozóknak  például még feladatot is, meg kell ugyanis jósolni, hogy a megszokott helyett mennyi időbe kerül Bangkokon keresztül eljutni valahová, vagy egyszerűen kijutni a repülőtérre.

E becslés nem valami kifinomult információgyűjtési módszerrel történik. Mindenki saccol: a lazábbak megmásfélszerezik, az óvatosabbak megduplázzák a szokásos menetidőt. A burmai határ menti Kanchanaburiból tartunk a központi bangkoki reptérre, hogy elérjünk egy Kambodzsába tartó gépet, az ehhez szükséges három és fél óra helyett azt tanácsolták, szánjak rá inkább ötöt. Épphogy elég volt.

A minibuszon ülve egyszer csak az tűnt fel, hogy egyre nagyobb a dugó, és egyre több, zászlóba burkolt, nemzeti színeket viselő, sípokkal felszerelt ember vonul valamerre, gyaloglásukat pedig sárga mezes rendezők segítik. Egészen idáig olyan volt, mintha egy futballmeccs körül autóznánk.

A helyzetre a sofőrünk sem volt felkészülve. Egy körforgalomban kezét tördelve mutatott a járdára: utunk bizony itt most ért véget, mindenki menjen, ahogy tud. A külföldieknek annyit megsúgott, hogy taxi helyett a tuktukot válasszák, az több helyen el tud lavírozni a dugóban. Ekkor már tízezrek vonultak mellettünk az utcákon, hogy mennyien voltak, azt megbecsülni sem merem: a menetnek se vége, se hossza nem volt, talán már a nap is lement, mire minden demonstráló hazament. A sofőr akármerre próbálkozott, minden főbb útvonalon hatalmas tömeg akadályozta az útját.

A tüntetők többsége amúgy nem foglalkozott a körülményekkel, néhányuk azonban odament a keresztutakon várakozó autókhoz, motorosokhoz, turistákhoz, kezet fogott velük, megölelte őket, tisztelgett előttük. Aki nem hallott az előzményekről, biztosan azt gondolhatta, hogy ez az egész valamiféle átszellemült vallási gyakorlat, mintsem kormányellenes tiltakozás.

Amely tömeg egyébként hátborzongatóan szervezett volt. Adott időközönként, vagy adott ezer emberenként teherautókról kihangosított szónokok lelkesítették a tömeget, a forgalom irányításában pedig aktivistáik segédkeztek. Ilyen kevés rendőrrel tüntetésen életemben nem találkoztam: három órás találkozásom során a tüntetőkkel alig két tucat egyenruhást fedeztem fel. A menet a legfőbb utakon mindig engedett a forgalom erejének is. Ettől persze még nem jobb a helyzet Bangkok útjain, de legalább gesztusértékű volt. Egyedül a királyi palota környékén nem volt más út, csak hátrafelé.