Langot nem érte meglepetésként a nagyarányú Fidesz-győzelem. Orbán Viktor most már nyugodtan hivatkozhat arra, hogy lám, mennyi támadás érte bel- és külföldről, a magyarok nagy többsége mégis rá szavazott, és ismét nagyon erős felhatalmazást kapott. Európa azonban résen lesz, és figyelni fogja, hogy mihez kezd az új többséggel: vajon konszolidálja a korábban gondosan kiépített hatalmát, és pragmatikus politikára vált, vagy a második ciklusban is folytatja a szabadságharcot.

A német szakértő szerint a magyar helyzet egyedi, nem kell attól tartani, hogy követendő példa lenne más európai országokban. Bár a „magyar modell" egyes elemei másutt is jelen vannak – az erős vezető, az ellenzék teljes ellehetetlenülése, az erős, immár gyűlöletbe hajló politikai megosztottság –, ám ez a kombináció csak Magyarországra jellemző. Lang túlzottnak tartja azt is, hogy a német sajtóban gyakran egy kalap alá veszik Orbán Viktort Vlagyimir Putyin orosz elnökkel.

– Orbánnak kétségkívül van egy sajátos államvezetési és hatalomgyakorlási módszere, de még a nagyarányú hatalomcentralizáció is a plurális demokrácia keretei között valósul meg. Ha elkülönítünk keleti és nyugati demokráciafelfogást, akkor Orbáné még mindig a nyugati demokráciához áll közelebb. Van lehetőség a kormány leváltására, még akkor is, ha a Fidesz megváltoztatta a játékszabályokat, és saját magára szabta a választási törvényt – mutat rá a kutató.

A külföldi elemzőket erősen foglalkoztatja a Jobbik megerősödése. Ez ugyanis azt jelzi, hogy hiába próbálta a Fidesz ellopni és saját programjába illeszteni a Jobbik témáit, a választóit nem sikerült megszereznie. Nem tudta megvalósítani az egykori bajor miniszterelnök és CSU-főtitkár Franz-Josef Strauss által hirdetett programot, miszerint a párttól jobbra nincs politikai erő. Nemcsak van, de még erősebb is, és a választók egyötödét tudja maga mögött. Nem tudni, hogy a jövőben milyen lesz a kapcsolat a Fidesz és a Jobbik között, és ez a bizonytalanság is aggodalomra ad okot Európában. A Jobbik nem egy megreformált, úgynevezett catch-all párt, mint sok nyugati radikális mozgalom, hanem valóban szélsőséges, antiszemita erő.

Ami az európai kapcsolatokat illeti, itt segíthet, hogy a brüsszeli politikusok és Orbán jól ismerik már egymást, tudják, hogy hol vannak a „vörös vonalak", amelyeket nem célszerű átlépni. Számítani lehet arra is, hogy a Fidesz a közelgő európai parlamenti választásokon is jól szerepel, és a párt megerősödhet az Európai Néppárton belül is, ez pedig tovább tompítja a belülről jövő kritikát. Kai-Olaf Lang szerint azért is nehéz az európai politikusoknak fogást találniuk az Orbán-kormányon, mert a kormányfő valójában nem akar sokat az EU-tól: éppen ellenkezőleg, azt szeretné, ha minél inkább békén hagynák, amolyan „defenzív szuverenizmust" szorgalmaz. Ezzel szemben például a néhai lengyel elnöknek, Lech Kaczynskinak voltak követelései, több Európát, nagyobb védelmet követelt az oroszokkal szemben; ezekért lehetett volna valamit cserébe kérni. Orbánnál ez fel sem merül. A német kormány pedig tovább folytatja eddigi politikáját, amit a kutató a szolidáris kritika kifejezéssel jellemez.