Ódzkodik Cameron a tévévitától
Korábban az egyes kormányok ítélőképességére bízták, hogy a negyedik év után, az ötödik letelte előtt mikor állnak a választópolgárok elé. Míg Margaret Thatcher az 1982-es diadalmas Falkland-szigeteki háború után igyekezett minél előbb learatni a babérokat, és 1983 júniusában kényelmes többséggel újra is választották, a konzervatív John Major és a munkáspárti Gordon Brown 1997-ben, illetve 2010-ben hiába húzta az időt az utolsó pillanatig, a szavazók nem hagyták magukat manipulálni.
Több mint száz nappal a választások előtt furcsa állapotot tükröznek a friss közvélemény-kutatások. A konzervatív Lord Ashcroft felmérése szerint a nagyobbik kormánypárt 34, a koalíciós partner Liberális Demokrata Párt 8, az ellenzéki Munkáspárt 28 százalékon áll. A korábbi adatnál három százalékkal kevesebbel, 16 százalékkal részesül a britek rokonszenvéből a Függetlenségi Párt (UKIP). A konzervatívok ugyanakkor szívesen elfelejtenék a Populus felmérését, amely november óta a legelőnyösebb pozícióban, ötszázalékos fölényben láttatja a Munkáspártot (37–32).
A parlamentben egyetlen mandátummal jelen lévő Zöldek az elmúlt napokban felértékelődtek. A május 7-ét megelőző élő tévéviták előkészítése kapcsán David Cameron kormányfő azzal hökkentette meg a közvéleményt, hogy bejelentette: csak akkor hajlandó a vitára, ha a nagy pártok vezetőin és a UKIP frontemberén, Nigel Farage-on kívül a Zöldek is képviseltetik magukat. Erre azonnal tiltakoztak és meghívást követeltek a walesi és a skót nemzeti pártok vezetői is.
Kritikusai szerint a kormányfő valójában meg akar futamodni az élő összecsapástól, amelyben a híresen jó svádájú, populista Farage ugyanúgy maga mögé utasíthatja, mint történt ez öt évvel ezelőtt az enerváltnak tűnő Gordon Brownnal a váratlanul meggyőző vitapartnernek bizonyult liberális demokrata Nick Clegg esetében. Cameron visszautasította a gyanúsítást, hangsúlyozva, hogy kizárólagos szempontja a szabályok betartása és az egyenjogúság.
A miniszterelnök a hét elején tartott beszédében ismertette a témákat, amelyek kiemelt szerepet kapnak választási programjában: munkahelyteremtés, adózás, oktatás, lakásépítés, nyugdíjrendszer és költségvetési hiány. A sorból feltűnően hiányzik a UKIP vesszőparipája, a bevándorlás, illetve a Munkáspárt vezetője, Ed Miliband által a választási hadjárat „fegyvereként” kezelt egészségügy.