Különösen izgatott vagyok az utóbbi napokban, mert közeleg a következő indulás, egy hónap múlva Bombayben leszek. De ahogy ma reggel a szokásos helyre klikkeltem, meghűlt bennem a vér. Bombayt valóságos ostrom alá vették a terroristák.

Indiában komoly veszély a terrorizmus. Először a repülőtéren tapasztalhatjuk meg, ez mit jelent. Rendkívül szigorú biztonsági intézkedéseket alkalmaznak, nincs tréfa, a csomagokat több lépcsőben, különböző ellenőrzési pontokon kell átvinni, ahol átvilágítják, majd kipakoltatják, ha valami gyanús nekik. Velem többször előfordult: hol a tisztálkodó szereim közt találtak valamit, hol pedig az alufóliába csomagolt fertőtlenítő tabletta miatt fogtak gyanút. Magát az utazót is több lépcsőben ellenőrzik, először jön a motozás – nőket és férfiakat szigorúan külön ketrecben -, aztán át is világítanak, hátha odabent rejteget az utazó valamit. Néha a kézipoggyászból el is koboznak ezt-azt, amit gyanúsnak vélnek, cukorkát, rágógumit, öngyújtót, zseblámpát például. Ezek után jöhet az elbeszélgetés, miért és mennyi időre érkezett a kedves vendég.

Ha mindez nem volna elég, a repülőtéren civil ruhás megfigyelők sétálgatnak, akik elvegyülnek a tömegben, leülnek egy csoport mellé és figyelik őket. Egyszer engem is követett egyikük, bár akkor még nem tudtam, hogy kicsoda ő valójában. Fehér nőként sokszor van részem rácsodálkozó pillantásokban, így eleinte nem foglalkoztam azzal, hogy egy ismeretlen néz. Ám a velem szemben ülő fiatalember annyira élethűen feszengett és vakarózótt a székében, hogy véletlenül megvillant a nyakában a ruhája alá rejtett mágneskártya zsinórja. Rögtön felismertem, hogy ugyanolyan lóg minden reptéri dolgozó nyakában, őt pedig azért fizetik, hogy megpróbálja a várakozó utasok közül kiszúrni, ki a terrorista.

Mindez Srinagar repterén történt, Kasmír fővárosában, amely terrorizmus szempontjából az egyik legveszélyeztetettebb állam Indiában. Egy hetet töltöttem a környéken, de itt valóban féltem. Homokzsákokból épített lőállások sorakoznak szerte a városban és az utak mellett, amelyekből mindig kilóg egy-egy puskacső.

Az autókat többször megállítják, mint egy háborús övezetben, az utasokat kiszállítják, megmotozzák, az autót átnézik, csak úgy lehet tovább menni. Eleinte soknak találtam a folyamatos „zaklatást”, de a második estén a lakóhajónkig elhallatszó robbanás és az azt követő fegyverropogás meggyőzött: még ez az ellenőrzés is kevés.

A következő napokban robbantás volt egy parkban, ahol előtte mi is megfordultunk, később merénylet áldozata lett egy helyieket szállító busz, amikor pedig Delhibe visszatértünk, a híradásokból értesültünk: Srinagar központjában robbantottak ismét, ahol néhány nappal azelőtt parázson sült pecsenyével vártak vendéglátóink. Ezek után nem csodálkoztam, hogy Kasmírból külön utaztak a fényképezőgépem elemei, mert az ellenőrzésnél robbantásra alkalmasnak ítélték őket, igaz, egy cédula ellenében, sértetlenül visszakaptam mindet a célállomáson - addig sem robbantottam.

Felüdülés volt tehát Delhibe visszatérni és néhány napot biztonságban eltölteni. Igaz, ez a biztonság elég törékeny lehet, hiszen legnagyobb meglepetésemre még egy esti mozielőadás sem mentes a terrorelhárítási masinériától, ott is szigorú motozással jár a beléptetés. Az övtáskámban hordott, az utcán kolduló gyerekeknek szánt cukorkákat és rágógumikat mind letétbe kellett helyeznem a pénztárnál, nem vihettem be a terembe, a biztonsági személyzet szerint mind robbantásra alkalmas volt.

Az ellenőrzési procedúra persze csak egy bosszantó részlete annak a mindennapos félelemnek, amelyben az indiaiak élnek. Egy-egy merénylet hírére határtalan aggodalom és részvét lesz rajtuk úrrá, némán bámulják a véres híradásokat és tökéletesen átérzik, mit jelent az értelmetlen halállal megbékélni, barátokat, családtagokat elveszíteni a véget nem érőnek tűnő harcban.

Sosem voltam Bush-párti. Amikor indiai ismerőseimmel a politikájáról beszélgettünk, nem győztem hangot adni az ellenérzéseimnek, ők mégis váltig állították, Bush jó ember. De mégis miért? - kérdeztem. Mert harcol a terrorizmus ellen - mondták mély meggyőződéssel. Én persze azt gondoltam, bekajálták a Bush-maszlagot, de talán én is ugyanezt tenném abban a fenyegetettségben.

Ha a legkisebb remény is felcsillanna, hogy ennek véget lehet vetni, bárkinek hinnék.

Külföldiek és rendőrök Mumbaiban