Nem sikerült áttörést elérni a szerb-koszovói kormányfői tárgyalások hétfői brüsszeli fordulóján - derült ki különböző diplomáciai közlésekből. Catherine Ashton, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője, aki közvetíteni igyekszik a szerb Ivica Dacic és a koszovói Hashim Thaci között, előrehaladásról számolt be a sorrendben immár hatodik tárgyalási forduló után, ám világossá vált az is, hogy egyelőre nem jött létre megállapodás a felek között az észak-koszovói „párhuzamos struktúrák" felszámolásáról.

A Szerbiától 2008-ban függetlenedett Koszovó északi, zömmel szerbek lakta részén lényegében továbbra is a szerb közigazgatási szervek működnek. Az áldatlan állapotok felszámolását, a szerb-koszovói viszony normalizálását az EU előfeltételnek tartja ahhoz, hogy Belgrád, illetve Pristina közelebb kerülhessen az unióhoz.

A következő Dacic-Thaci találkozót március 20-ra tűzték ki. Ez önmagában valamelyest biztató: eddig havonta legfeljebb egyszer ült össze Brüsszelben a két miniszterelnök, most viszont ezek szerint márciusban két egyeztetést is tartanak. Az események remélt felgyorsítását az indokolhatja, hogy az Európai Bizottság áprilisban áll elő újabb helyzetjelentésével, és az abban foglaltaknak nagy jelentőségük lesz az unió további döntéshozatali folyamatában. Szerbia, amely immár hivatalos EU-tagjelölt, azt szeretné, ha időpontot kapna végre a csatlakozási tárgyalások tényleges megkezdésére. Koszovó egyelőre csak abban reménykedik, hogy az unió megvalósíthatónak ítéli a vele kötendő társulási megállapodást.

Az uniónak nincs egységes álláspontja a koszovói kérdésben. A 27-ek közül öt tagállam - Ciprus, Görögország, Románia, Spanyolország és Szlovákia - nem ismeri el Koszovó függetlenségét. A legutóbbi időben hallhatóak ugyan olyan hangok, hogy Bukarest esetleg kiválhat ebből az ötösfogatból, de alapvetően ez sem változtatna azon, hogy az unió "státussemleges" alapállást kénytelen felvenni Belgrád és Pristina vitájában. Brüsszel mindazonáltal az integrációs folyamat előfeltételéül szabta a szerb-koszovói viszony valamilyen normalizálását.

E normalizálási folyamatban már sikerült kialakítani az integrált - értsd: közös - határigazgatást, valamint megállapodtak abban is, hogy kölcsönösen összekötőket (tehát nem diplomáciai képviselőket) küldenek egymáshoz. 

A felek minden jel szerint most jutottak el a legkeményebb dióhoz. Ha a szerbek hajlandóak feladni észak-koszovói intézményeiket, akkor - aggályaik szerint - kiüresedik az a koncepciójuk, hogy abban a térségben nincs megnyugvás Belgrád egyetértése nélkül. Ha viszont Pristina veszi tudomásul a szerb intézmények továbbélését, akkor azzal - a koszovói albán vezetés szerint - saját szuverenitásának korlátozásába megy bele. 

Szerb állami vezetők időnként felvetik, hogy a megoldást Koszovó kettéosztása, a többségében szerbek lakta területek Szerbiának való visszajuttatása jelentené. Csakhogy szerbek nem csupán Koszovó északi részén laknak nagyobb számban, és a szórványban élők helyzetére nem feltétlenül a területmegosztás, hanem közösségi jogaik hathatós érvényesítése jelenthetné a megoldást - ha sikerülne megállapodni e közösségi jogok tartalmában.