Hat napig várakozott az óbecsei Becejtrans autóbusza, míg bejutott a presevói menekülttáborba, és utasokat vehetett föl – derül ki a vajdasági Magyar Szó riportjából. 

Több mint tíz kilométeres a sor, csaknem ötszáz autóbusz várakozik folyamatosan, ugyanennyi vagy még ennél is több buszvezető, és annyira sem méltat bennünket senki, hogy az út mentén egy vízzel teli ciszternát helyeznének el, vagy egy vécét állítanának fel – panaszolja a riporternek Djordje Sijacki sofőr.

Bolt sincs a közelben, semmi – folytatja. Amikor végre sorra kerülünk, addig nem vehetünk fel utasokat, amíg ki nem fizetjük a, nem is tudom minek nevezzem, illetéket. Talán várakozási illeték, nem tudom, csak azt, hogy az önkormányzat rótta ki ránk. A kisebb, ötvenfős buszok után 100 euró, a hetvenfős buszok után pedig 150 euró az illeték, minden alkalommal, amikor felvesszük az utasokat. És ezért nem kapunk cserébe semmit.

Hat napot vártam a soromra, kifizettem a 100 eurót, és most itt vagyok, itt már vártam négy órát, de azt hiszem, hogy még várni fogok kettőt-hármat, és mehetek vissza, ha a főnököm úgy akarja.

Szerbiában a személyszállító vállalkozásoknak hatalmas üzlet volt a menekültek szállítása. Egy ideig annyit kértek, amennyit nem szégyelltek. A nagy kaszálás reményében egyre több buszt állítottak be erre a munkára.

Időközben a szerb kormány vasúti szerelvényekre rakta a migránsok többségét, és így szállítja át őket a horvát határra. A vállalkozók azonban nem könnyen mondanak le a nagy bevételről, így buszaikat és sofőreiket beállítják a végeláthatatlan sorba, hogy újabb fuvart szerezzenek.

A migránsok ellátása a civil szervezetek révén már úgy-ahogy működik, a buszvállalatok alkalmazottai viszont ritkábban tudnak tisztálkodni és szükségleteiket elvégezni, mint a bevándorlók.