Nemzeti identitás: végképp eltörölni
A korábban temetett szélsőjobboldal megerősödött, a politikai baloldal mindig is ellenezte mind a vita tényét, mind tartalmát, nemrég pedig neves értelmiségiek felhívása jelent meg, amelyek egyenesen az érintett minisztérium megszüntetését követelik. Ez már csak azért is érzékenyen érinti Nicolas Sarkozyt, hogy két évvel ezelőtti elnökké választását minden bizonnyal ennek az ötletnek, a „nemzeti identitás- és bevándorlásügyi” minisztérium létrehozásának, tágabb értelemben pedig a szélsőjobb nyelvezetének, gondolkodásmódjának való megfelelésnek köszönhette.
Tulajdonképpen ennek a taktikának az újjáélesztése volt – a tavasszal sorra kerülő regionális választásokra tekintettel – a nemzeti identitásról szóló „népi vita” kezdeményezése. A dolog azonban igen rosszul sült el. Egyértelművé vált, hogy a minden felelősségétől megfosztott szélsőjobboldallal ma már nem lehet ebben versenyezni – figyelmeztető jel, hogy a prefektúrák honlapján kifejtett állampolgári hozzászólások majd negyedét azonnal cenzúrázni vagy törölni kellett nyílt rasszizmusuk miatt. Nyilvánvaló, hogy Sarkozy vagy Besson nem használhat hasonló kifejezéseket, mint Le Pen (és remélhetőleg nem is gondol hasonlókat). A vita azonban kiborította a bilit nem csak a baloldal pártjainál, vagy a jobboldali politikusok régi vágású konzervatvíjainál, hanem az értelmiség egy jó részénél is, amely már az egész Sarkozy-féle politikai koncepciót támadja.
A minisztérium megszüntesét követelő petíciót többek között aláírta Étienne Balibar filozófus, Luc Botanski, Paul Virilio szociológus, Tzvetan Todorov történész, vagy éppen a francia bevándorlás-történet legfontosabb szerzője, Gérard Noiriel. A felhívás igen egyértelműen fogalmaz: „Most jött el az ideje annak, hogy fellépjünk a nemzet eszméje naconalista kisajátítása ellen, és nyilvánosan hitet tegyünk a köztársaságunk univerzális eszmei alapjai mellett”. Vagy ahogy az antropológus Michel Agier nyilatkozott: „felháborítónak tartjuk, hogy a bevándorlást, az integrációt a nemzeti identitás elleni támadásként fogják fel és úgy kezelik, mint Franciaország legfontosabb problémáját”.
Márpedig az említett minisztérium léte éppen ennek a felfogásnak a legfontosabb eleme: az egész Sarkozy-féle poltikai konstrukció lelke. Úgy tűnik, hogy a nemzeti identitásról való vitával Sarkozy túl messzire ment: ma már értelmiségek, jobboldali és baloldali republikánusok egyaránt legjobb esetben is végzetes felelőtlenséggel vádolják. Az persze így is kérdéses, hogy a „a köztársaság univerzális eszmei alapjai” megmenthetők-e még: a szellem a palackból Sarkozy révén végleg kiszabadult.
