– Kövér László, az Országgyűlés elnöke egy minapi interjújában puccskísérletet tulajdonított önnek. Nem titok, hogy valamivel közelebb van már a 80-hoz, mint a 75-höz, mégis aktívan politizálna, netán a magyarországi kormányváltás előmozdítása töltené ki napjait? 

– Erről szó sincs. Az utóbbi két évben a legfontosabb tennivalóm a Zbigniew Brzezinskiről szóló könyv szerkesztése, illetve írása volt, éppen most fejeztem be, a héten a szerződés is megszületett, a legrégebbi amerikai egyetemi kiadó, a Johns Hopkins University Press gondozza, remélem, tavaszra, Brzezinski 85. születésnapjára a boltokba kerül. Bármilyen furcsa, erről a remek emberről és kiváló gondolkodóról angol nyelven még nem jelent meg könyv, pedig Jimmy Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadójaként és tudósként több mint fél évszázadon át kiemelkedő szerepet játszott az amerikai külpolitika alakításában. Amúgy pedig évek ide, kor oda, már a következő könyvön gondolkodom.

– Ezek szerint nem gondol még a visszavonulásra?

– Az egyetemen idén megbízott tanszékvezető voltam, de felkértek, hogy ősztől térjek vissza a katedrára. Ezen még töprengek, mert 49 évig tanítottam amerikai egyetemeken, lehet, hogy az ötvenedik még beleférne. A tanítástól való visszavonuláson is gondolkodom, vajon maradjunk-e Washingtonban, vagy költözzünk vissza New Yorkba, de ez főleg a családomtól függ.

– Bokros teendői mellett azért jut idő az Orbán Viktor elleni puccs szervezésére?

– Ez nevetséges. Aki nem dolgozik az amerikai kormányzat felső köreiben vagy nem képviselő, mint pél­dául Tom Lantos volt, az nem tudja lényegesen befolyásolni az eseményeket. Az is butaság, hogy tőlem kérnének információt Magyarországról. Az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén csaknem háromszázan dolgoznak, sokan azért kapják a fizetésüket, hogy tájékoztassák Washingtont a magyarországi politika, gazdaság, társadalom, kultúra helyzetéről. A Magyarországgal foglalkozó washingtoni illetékeseket elárasztják információval, csak győzzék elolvasni. Lehetnek persze a kormányzaton kívüli befolyásos emberek is, akik hatnak az amerikai politikára, pél­dául ez volt a helyzet Lantos idejében, de ma ilyen nincs. Soros György lehetne, de amennyire tudom, ő nem nagyon foglalkozik Magyarországgal. Ha mégis meg kellene neveznem valakit, akinek indirekt befolyása van a Magyarországról formálódó amerikai képre, az a Yale Egyetem nyugalmazott történészprofesszora, Balogh S. Éva, akinek angol nyelvű blogja, a Hungarian Spectrum tudomásom szerint roppant népszerű az amerikai külügyi tisztviselők között.

– Nem túl szerény? Hiszen ön is ad tanácsokat az USA külügyminisztériumának.

– Én már majdnem két évtizede nem vagyok a külügy alkalmazásában, minden ellenkező budapesti információ vészesen elavult. Idén például egyszer hívtak meg egy megbeszélésre. Az igaz, hogy volt diákjaim időnként megkérdeznek, főleg Lengyelországról és Magyarországról, de ez nem túl gyakran fordul elő. 

– Akkor mivel magyarázza váratlan „népszerűségét” a hazai jobboldal szemében?

– Minden olyan rendszernek, amelyik nem tudja kielégíteni az emberek igényeit, szüksége van ellenségekre. Ráadásul az én nevemet könnyű megjegyezni, kiejteni, lám, még Kövér Lászlónak is sikerül, pedig ő nem nagyon tud angolul. Hát sok sikert az összeesküvés-elméletekhez!

– Keserűnek hangzik, mintha fájlalná, hogy így alakultak a dolgok.

– Tényleg nem gondoltam volna, hogy ő vagy Orbán Viktor egyszer ellenségnek fog tekinteni. A 80-as évek végén ismerkedtünk meg a Századvég Kiadó egyik rendezvényén, akkor Karcsinak hívtak, én meg őket Lacinak és Viktornak. Hasonlóan gondolkodtunk, ők is liberális antikommunisták voltak, mint én. Én maradtam, aki voltam, ők azóta megváltoztak, mert a politikai paletta jobb oldalán láttak üres helyet. Lacival azóta is többször találkoztunk, tíz éve a Fidesz-székházban majdnem két és fél órát vitatkoztunk. Szinte kiabált velem, hogy hová lett a kommunistaellenességem, mire azt feleltem, hogy „persze az MSZP-nek vannak múltba nyúló gyökerei, de ők legalább a jó irányban változtak, nem úgy, mint ti”. Végül azzal fogott velem kezet, hogy „jót kiabáltunk, de gyere máskor is”. Később azonban már nem válaszolt az e-mailjeimre. Persze ő különös szerepet játszik a Fideszben, igyekszik megnyerni a Jobbik táborának szavazatait. Visszagondolva ’89-re ez nagyon meglepő. Elég annyit mondanom, hogy a Századvégnél kiadott Magyarország a Kreml árnyékában című könyvem magyar fordítását Laci szerkesztette. Orbánhoz pedig kifejezetten baráti kapcsolatok fűztek, még családilag is. Az első Orbán-kormány idején történt, hogy hármasban reggeliztünk az Országház erkélyén az Orbán-házaspárral, utána Viktor elvette a slusszkulcsot a sofőrtől, és maga vitt át autóval az Akadémiára, ahol előadást tartottam. Úgy hallottam, hogy a sofőr szigorú fegyelmit kapott, amiért engedett a miniszterelnöknek.

– Miért olyan érzékeny a Fidesz vezetése a külső bírálatokra?

– Hát igen, ez tényleg furcsa. Kövér Laci durván kioktatja a szlovákokat és a románokat, de halálra sértődik Hillary Clinton Orbánhoz intézett, udvarias, kiegyensúlyozott, bár kétségtelenül kritikát is tartalmazó levelén. Mintha a demokrácia a magyarok vé­rében lenne, mintha történelmünk során mélyen belénk ivódott volna. Pedig ez legfeljebb intellektuális értelemben van így, politikai intézményrendszer terén nem, hiszen az egész térségből egyedül Csehszlovákia volt, amelyik a két világháború között az eredeti demokratikus modellt igyekezett megvalósítani. Laciéknak inkább üdvözölniük kellene, ha a vezető demokratikus hatalmak – egyébként elismerve múltbéli hibáikat és azt, hogy a demokrácia voltaképpen egy folyamat, amely soha, sehol nem tökéletes – segíteni akarnak elkerülni a csapdákat. Hasznos lenne nyíltan beszélni ez utóbbiakról, de hát erről szó sincs, a hatalom igézetében Laci is azt hiszi, hogy már mindent tud. Ez gyerekes hozzáállás, és meg is fizetik az árát, mert az ország nem áll meg egyedül a lábán. Az Európai Néppárt még nem bírálja őket nyíltan, de mi lesz, ha ­ősszel Angela Merkel és az eddig roppant óvatos Donald Tusk megszólal? Mindketten pontosan tudják, mi folyik Magyarországon, és feltételezem, hogy négyszemközt már eddig is szigorúan megleckéztették Orbánt. Ha ezt nyilvánosan is megteszik, annak a hatása ma még felmérhetetlen. Lassan civilizációs kérdésként merül föl, vajon hová akar tartozni Magyarország. 

– Volt-e olyan pillanat, amikor a Nyugat úgy vélte, meg kellene próbálni elmozdítani a miniszterelnökségből Orbánt?

– Soha. Csak külső nyomással nem is lehetne. Milyen eszköz állna rendelkezésükre? Kérem, ne hollywoodi filmek alapján értékeljék a nyugati kormányokat! Ráadásul, és ezt nem szánom sértésnek, de ki kell mondjam, egyáltalán nincs ilyen szintű érdeklődés Magyarország sorsa iránt. Hiba lenne összetéveszteni a sajtót, pél­dául a Foreign Affairs e heti cikkét a kormányok lehetőségeivel, szándékaival. A nyugati kormányok részint nagyon óvatosak, részint egész mással vannak elfoglalva – a Közel-Kelettel, az afganisztáni kivonulás utáni várható fejleményekkel, vagy Hillary Clinton például az USA kínai politikájának átalakításával. Magyarország nincs a huszonöt legfontosabb téma között, legfeljebb a jobboldal még azt a kis figyelmet is nehezen viseli, ami Budapestnek jut. Persze én sem örülök, ha a Foreign Affairs azt írja, hogy Magyarország olyan kelés Európa testén, amely elterjedve még nagyobb bajokat is okozhat. A „puccs” körüli hisztéria helyett azzal kellene foglalkozni, hogy az IMF és az EU pénze nélkül Magyarországon tarthatatlanná válna a gazdasági helyzet, és akkor a piacok megnyugtatására nyilván távoznia kellene Matolcsy György gazdasági miniszternek, de talán még a miniszterelnöknek is. De ez nem a francia, a német vagy az amerikai külpolitika eredménye lenne, hanem a belső körülmények kényszerítenék ki. Kívülről senki nem válthatja le Orbánt, csakis belülről. A Heti Válasznak adott januári interjúmban egyébként a váltás öt forgatókönyvét vázoltam: 1. a Fidesz 2014-ben elveszíti a választást, 2. 2012-ben vagy 2013-ban előre hozott választásokat tartanak, de azt is elvesztik, 3. a gazdasági helyzet romlásával a Fidesz belső körei leváltják a Matolcsy–Orbán duót, és továbbra is konzervatív kormány marad, de már nélkülük, 4. ez a kormány legitimitását növelendő jobb- és baloldalról újabb hiteles személyeket von be, például Bajnai Gordont, Bod Péter Ákost, Surányi Györgyöt és Bokros Lajost, 5. ha a Fidesz új választási törvénye elzárja az utat egy szabad választás előtt, akár polgárháború is kitörhet. Hozzátettem ugyanakkor, hogy az utóbbitól az Isten óvjon! Azt már csak egykori Kövér Laci barátom kedvéért teszem hozzá, hogy nem vagyok a mindenkori demokrata párti külügyminiszter bizalmasa, Hillary Clintonnal például még sosem találkoztam. Nagy kár, hogy Kövér az nem egy nyugati egyetemen ismerkedett meg a demokratikus gondolkodásmóddal. Akkor nem jutna eszébe, hogy egy határ menti csőszkunyhóba képzeljen engem, amint ürgebőrbe varrom a titkos üzeneteimet…

– Szapáry György nagykövet önhöz hasonlóan hosszú évtizedeket töltött Washingtonban, ismerik, sőt értik egymást. Nem közvetíthetne?

– Sajnos nem. Kiderült, hogy a kormány legrosszabb ösztöneit táplálja. Megtudtam és meg is beszéltem vele, hogy egy táviratában azt jelentette haza, én a New York Timesban hirdetésben tervezem megtámadni a kormányt, ki kellene deríteni, honnan van erre 50 ezer dollárom, és elő kell készíteni a választ. Az is kiderült, hogy ezt ő kitől hallotta. A washingtoni magyar követségnek a Kádár-rendszer óta nem volt ilyen rossz híre. Már kongresszusi tisztviselők és kutatóintézeti kollégák is kérdezték tőlem, minek járnak oda konzultálni a magyar diplomaták, ha nem hallják meg, ami ott elhangzik, ellenben rendszeresen kioktatják az amerikaiakat. Sajnálom, hogy Szapáry, egy ilyen civilizált és művelt ember, erre kényszerül. Nyílt titok, hogy gyakorlatilag száműzetésben van, mert elveszítette a harcot Matolcsyval szemben a gazdaságpolitikát illetően.

– Na jó, de mi az igazság? Megérne önnek 50 ezer dollárt egy bíráló hirdetés?

– Ugye viccel? Én még sosem fizettem megjelenésért, ellenben nekem szoktak fizetni a publikációimért. Tavaly például megjelent a New York ­Timeshoz tartozó International Herald Tribune-ban egy cikkem, azért 250 dollárt kaptam, mínusz adó. 

– Mark Palmer volt nagykövettel és Haraszti Miklóssal közösen javasolta, hogy indítsák újra a Szabad Európa Rádió magyar adásait. A magyarok tényleg nem tudhatják meg a híreket?

– A kép nem fekete vagy fehér. A Népszabadság, a HVG és néhány internetes újság olvasói mindenről tudnak. Ugyanakkor az állam a médiahatóságon és az oligarchákon keresztül azon van, hogy ellehetetlenítse a szabad sajtót. A Klubrádió vagy a Népszava szomorú helyzetén túl az MTI egyoldalú hírszolgáltatása is aggasztó. Sajnos már a Népszabadságnak sincs pénze washingtoni tudósítóra, pedig pár éve még 4-5 magyar újságíró dolgozott itt. A hivatalos hírügynökség viszont szemlátomást a kormány napi érdekeit szolgálja ki. Az ország jelentős részén az emberek a hírek tekintetében az MTV-re vannak utalva, és tapasztalataim szerint az is egyoldalú. Úgyhogy a magyar sajtó se nem „szabad”, se nem „nem szabad”, hanem a kettő között van, és sajnos a rossz irányba tart, amin alapvetően az sem változtatna, ha tényleg újraindulna a SZER magyar adása.

– Legalább a családi körben ki tud kapcsolódni a politizálásból?

– Egy ekkora család óriási öröm. Két házasságomból öt gyermekem, kilenc unokám és egy dédunokám van. Az unokák közül most a legkisebbnek örülök nagyon, mert ő végre Washingtonban született, így kedvünkre dédelgethetjük. Évente kétszer van nagy családi összejövetel, a család mind a 22 tagja mindig jelen van, nyáron a karolinai tengerparton és ősszel–télen nálunk. A nyaraláskor mindenki csinál, amit akar, de minden este együtt vacsorázunk, és ilyenkor előre kitalálom, milyen témát dobjak be megvitatásra. Most a melegek házasságára gondoltam, arra, hogy a házasság szót tényleg használni kellene-e a férfi és férfi vagy nő és nő közötti tartós együttélés jelölésére. Egy jó vita érdekében a saját véleményemet nem árulom el nekik előre.

– Fiatalon Budapesten vízilabdabíró volt, a sportág iránti szerelem megmaradt, és következik az olimpia. Nézni fogja a meccseket?

– Persze nem mulasztanám el semmiért. Kemény Dénes a magyar politikusok számára is példakép lehetne. Sajnos nem ismerem személyesen, de úgy tudom, szerény, szorgalmas ember, aki mindig nyerni akar, ám az ellenfelet nem tartja ellenségnek, és ha veszít, magában keresi a hibát, nem másokban. Ha ott lehetnék Londonban, a lelátóról kiabálnám, hogy „Hajrá Kemény, hajrá magyarok!”