– Azt hittem, nem lesz baj, s ha jól dolgozom, elengednek – eleveníti fel hetvenhárom évvel ezelőtti emlékeit a fekete kovácsoltvas kaputól néhány méterre az ünnepelt lengyel írónő, azon kevesek egyike, akik még személyesen el tudják mesélni történetüket. Az Auschwitz Múzeum és Emlékhely kommunikációs munkatársa, Pawel Sawicki szerint azonban sajnos fel kell készülniük arra az időre, amikor az egykori foglyok élő elbeszélése nélkül kell majd megszólítani a felnövő generációkat.

Az egykori fogoly, Mordechai Ronen sír a kapuban. Mögötte középen a Zsidó Világkongresszus elnöke, Ronald S. Lauder Balogh László / Reuters

A barakkok között sétáló iskolai csoportokat kerülgetve meséli, hogy terveik között szerepel az elkövetők és az egész megsemmisítőapparátus mélyebb bemutatása.

– Amikor létrehozták az emlékhelyet, a túlélők az áldozatokat, nem pedig az elkövetőket állították középpontba – mondta a Népszabadságnak Pawel Sawicki. Piotr Cywinski igazgató szerint a generációs szakadékon kívül kulturális nehézségek is adódnak: Ázsiától Afrikáig rengeteg olyan látogató érkezik, akiknek különböző tapasztalataik, történeteik vannak a második világháborúról.

Zofia Posmysz is gyakran találkozik külföldiekkel, akiknek újra és újra elmeséli, hogy 1942-ben, tizennyolc évesen miként került a koncentrációs táborba. A német megszállás alatt valaki feljelentette őt és társait, hogy tanórákat tartanak egy magánlakásban. Először megalázó és brutális kihallgatás következett, majd Auschwitz. Mint mondja, az érkezéskor érzett remény az első mosakodás alkalmával foszlott szerte. Három kád elé vezényelték őket, ahol tucatnyi embernek kellett megfürdenie.

– Mire rám került a sor, barna volt a víz. Úgy éreztem, hogy képtelen vagyok megtenni, de kaptam egy hatalmas pofont. Az volt az első lecke – mesél a kezdeti időszakról. Máig nem tudja, hogyan élte túl. Azt mondja, szerencséje volt, hogy kitartott 1945 tavaszáig, amikor már egy németországi táborban várták a háború végét.

– A nap már magasan járt az égen, de senki nem ébresztett minket. Valaki kinézett, majd felkiáltott, hogy egyetlen SS sincs az udvaron. Nagy nehezen sikerült kinyitni a kaput, futásnak eredtünk, de egyikünk hirtelen megtorpant és felkiáltott: „Honnan lesz kenyerünk?” Hiába nem voltak ott a nácik, késő este is a barakkokban üldögéltünk – meséli a most 92 éves írónő. Három hét múlva ért haza, az édesanyja épp a konyhában főzött. – Nem ismert meg. „Magasabb vagy”, mondta végül.

Auschwitz után többé nem tudott rendes életet élni. Egy párizsi emlékét mesélte el. – Csodálatos nap volt, az emberek nevettek körülöttem, de egyszer csak rikácsolás ütötte meg a fülemet. Az egykori SS-főnök hangja volt. Alig mertem megfordulni, végül erőt vettem magamon. Persze nem ő volt, de arra gondoltam, mit tettem volna, ha tényleg ő az. Jó napot kívántam volna neki? Vagy rendőrt hívtam volna? Ez a gondolat sokáig nem hagyott nyugodni.

A múlttól végül úgy szabadult meg, hogy kiírta magából Auschwitzot – ekkor született meg az Egy nő a hajón című nagy sikerű regénye. A nyomasztó emlékek feldolgozásában segített, hogy visszatért a táborba. Néhány évvel a felszabadítás után az édesanyját kísérte el, aki hazaérve könyörgött lányának, soha többet ne menjen oda. Zofia azonban hiába küzdött, Auschwitz nem engedte. Azóta rendszeresen visszajár, és fiataloknak mesél a múltról. Reméli, hogy az emlékek segítenek megakadályozni, hogy ez a szörnyűség megismétlődjön.