Napolitano veszi a kalapját Mauro Ujetto / AFP

Utódjáról már folynak a találgatások, s Matteo Renzi, az elnöknél fél évszázaddal fiatalabb kormányfő állítólag tudja is, kit jelöl elfogadásra a római parlament két kamarájának. Más kérdés, hogy célba ér-e elsőre ez a kandidálás, s egyáltalán sikerül-e hasonló kaliberű politikust találni a „György királyként”’ is emlegetett, amúgy posztkommunista elnök utódjául. Magyar szemmel szinte hihetetlen karrier ez: 1956-ban, amikor a „magyar ügy” került terítékre, a diákkorában még a fasisztákkal szimpatizáló Napolitano már az Olasz Kommunista Párt vezetőségében ült…

– Nincs még egy ilyen figura az olasz politikai színtéren, ezért utódlása aligha könnyű feladat – magyarázza Stefano Bottoni, Budapesten és Bolognában élő történész, emlékeztetve: ismert volt, hogy a Collén, azaz az elnöki palotának otthont adó dombon nem 2020-ban lesz a következő elnökváltás, amikor pedig kitelne a mandátum.

Az először 2006-ban elnökké választott Napolitano 2013-ban is bizalmat kapott hét évre. De ennek hátterében ott volt az olasz politikában szinte menetrendszerűnek számító kormányválság, s az „öreget” eleve azzal tudták rábírni az újrázásra, hogy ha sikerrel sínre bocsátja a következő kabineteket, nem kell csaknem százéves koráig hivatali ügyekkel bajlódnia.

– Napolitano az elmúlt években nagyon határozottan mozgatta a római politikai életet, s egyben bővítette a jogkörét – mondja Bottoni. – Az OKP egykori funkcionáriusa még a 70-es években, a kommunista párt jobbszárnyán alapozta meg tekintélyét, olyan politikusként, aki az Egyesült Államokkal is kereste a kapcsolatot. Az olasz recept ez: ha már nincs stabil kormány (a csaknem egy éve irányító Renzi előtt a szintén balközép Enrico Letta alig tíz hónapig bírta, a centrista-technokrata Mario Monti pedig tizenháromig), akkor legalább legyen egy a behatárolt jogkörű poszthoz képest erős államfő.

De ki lehet a következő? Az alkotmány ugyan az 50 éves alsó korhatárt határozza meg a köztársasági elnöki hivatal feltételéül, a valóságban kizárólag idős férfiak arcképcsarnokát látja maga előtt, aki megnézi, kik viselték a hivatalt 1948 óta. Elég csak az utóbbi évtizedekből Sandro Pertini, Francesco Cossiga, Oscar Luigi Scalfaro, Carlo Azeglio Ciampi nevére emlékeztetni.

– Romano Prodi volt miniszterelnök, az Európai Bizottság korábbi elnöke elvileg rendelkezik a megfelelő tekintéllyel, de a legutóbbi elnökválasztáskor a sajátjai körében is leszerepelt, és nincs már ereje teljében sem – állítja Bottoni. A technokraták pedig, mint az európai bankárként ismert Lorenzo Bini Smaghi, politikai pehelysúlyúak. Teljesen új színt vinne az olasz politikába, ha a férfi-női miniszteri paritás (nyolc-nyolc kormánytag) mellett az elnöki hivatalt nő tölthetné be. Ez esetben Emma Bonino exkülügyminisztert és uniós biztost mondják a legesélyesebbnek.