„Az egyiptomiak, és általában a Közel-Kelet arabjai és muzulmánjai értésre adták, hogy kézzelfogható politikai változásra vágynak. Ideje, hogy mi is értésre adjuk” – javasolja Obama elnök kormányának Shadi Hamid stanfordi Közel-Kelet-kutató a Democracy Journal hasábjain.

Egyiptom hagyományosan támogatja Amerika törekvéseit a Közel-Keleten, s cserében Washington szemet huny a kairói rendszer antidemokratikus vonásai felett. Hasonló szerepet játszott a térségben Jordánia és Szaúd-Arábia is. 2001 terrormerényletei után nyilvánvalóvá vált azonban, hogy az arab autokráciák támogatása súlyos stratégiai veszélyekkel is jár. Ahogy Condoleeza Rice, a Bush-kormányzat külügyminisztere mondta: „Hatvan éven át a demokrácia rovására igyekeztünk stabilitást teremteni a Közel-Keleten, s végül egyik sem sikerült.” Ezért 2005-ben a Bush-kormány meghirdette a „szabadság-programot”, s Egyiptomban rövid életű demokratikus tavasz köszöntött be, igaz, az iszlamista párt nyolcvan parlamenti mandátumot szerzett. Az iszlamista pártok az egész térségben igen jól szerepeltek, Irakban tovább romlott a helyzet, Irán nukleáris tervei új veszedelmeket jeleztek, és Washington csöndben visszakozott.

Obama elnök első hónapjai aztán kifejezett elégedettséget keltettek Kairóban, mert Amerika immár ki is mondta, hogy nem kér semmit a hatalmas, főleg katonai segély fejében. Sőt, a demokrácia előmozdítására szánt támogatást még meg is nyirbálta. A nyolcvanmilliós Egyiptomnak kevesebb jut ebből, mint a Gázai övezetnek. (Hasonló változások történtek Jordániával kapcsolatban is, ahol a korábbi, igen korlátozott demokráciát az utóbbi években tovább csorbították.)

Ha a tekintélyelvű arab rezsimek örökké fennmaradnak, akkor az amerikai politika, ha erkölcsös nem is, legalább racionális lenne. De ez nem valószínű. A 81 éves Hoszni Mubarak elnök kiszemelt utóda, az ifjabb Mubarak beruházási bankár, hazájában igen népszerűtlen, s hozzá még csak nem is katona, márpedig Egyiptomban végső soron katonai rezsim működik. Az elnök a hadseregre támaszkodva tiltotta meg a Muzulmán Testvériség iszlamista mozgalomnak, hogy kampányoljon a választások előtt, a katonaság gondoskodott az átfogó választási csalásokról, és végső soron a katonatisztek szavatolták, hogy a parlament 34 pontos alkotmánymódosítással eltörölje az amúgy is szűkös politikai szabadság javát, lehetővé téve például, hogy bárkit letartóztassanak.

Rendes választáson a rezsim nyilvánvalóan vereséget szenvedne, és az Amerika-ellenes erők kerülnének hatalomra. Ha viszont Amerika a népszerűtlen kormány elnyomó politikáját támogatja, akkor tovább hevíti az Amerika-ellenes érzelmeket.

Ma Amerika azt gondolja, hogy a kérdés kulcsa az izraeli-palesztin béke. Ha megszűnne a konfliktus, Amerika nem számítana fő ellenségnek, vagy legalább is a fő ellenség támogatójának. Ez azonban tévedés. Amerika évtizedek óta következetesen ellenzi Közel-Keleten a demokratikus reformokat, és az arab lakosság ezért is lát benne elnyomó erőt.

Hamid szerint a kulcs nem Palesztinában, hanem Egyiptomban keresendő. Ha ott sikerül megnyerni a lakosság többségét, akkor az egész Közel-Keleten megváltozhat a helyzet. A megoldás az lenne, hogy Washington gyakoroljon nyomást a kairói kormányra, és érje el, hogy kezdetnek helyi szinten engedélyezzék a valódi politikai versenyt. Vagyis az iszlamista erők is kampányolhassanak, azzal az egy feltétellel, hogy elfogadják a demokrácia játékszabályait. Hamid abban bízik, hogy ez a baloldalnak is lehetőséget adna a megszerveződésre. Másfelől pedig Amerikának fel kell vennie a kapcsolatot a Muzulmán Testvériséggel, s most kell megpróbálnia befolyásolni gondolkodását, mert hatalomra jutása után nem lesz könnyű. Ha aztán az óvatos kezdésnek van eredménye, akkor az országos politikában is meg lehet próbálkozni a demokratizálással.

Az Iszlám Dzsihád Amerika- és Izrael-ellenes demonstrációja Gázában