Mobiltelefonnal a nyomor ellen
A mobiltelefon az elmúlt években meghódította a világ legszegényebb országait is. Közgazdászok szerint a mobilkommunikáció terjedése segíthet a nyomor felszámolásában és a fejlődő országok felzárkóztatásában.
A mobiltelefon tíz éve még luxuscikknek számított a szegény országokban. A fejlődő világban leginkább csak a jómódú fiatalok engedhették meg maguknak a mobilkészüléket és az előfizetést. Mára azonban Afrika és Ázsia legelmaradottabb részein is egyre többen vesznek mobiltelefont. Nem azért, mert már őket is megfertőzték a nyugati fogyasztási szokások, hanem mert pontosan tudják, hogy leginkább az információhiány csökkentésével lábolhatnak ki a nyomorból. Hogyan vált a mobil luxuscikkből a szegény országok felemelkedésének legfontosabb eszközévé? – kérdezi az Economist.
A mobilszolgáltatók sokáig kerülték a harmadik világ országait, mert abból indultak ki, hogy úgysem lenne elég előfizetőjük. Tíz éve még valóban luxusnak számított a mobilkészülék, mára azonban jelentősen csökkentek az árak. A kilencvenes évek végén még 250 dollárba került egy telefon, ma viszont már 20 dolláros modellek is léteznek. A feltöltőkártyás rendszer elterjedésével pedig a legszegényebb országok havi előfizetési díjat vállalni nem képes lakói számára is elérhetővé váltak a mobil szolgáltatások. A mikrohiteleket folyósító bankok terjedésével pedig még azok telefonhoz juthatnak, akik kölcsön nélkül a legolcsóbb készüléket sem tudnák megvenni.
Az olcsó készülékek és a feltöltőkártyák megjelenése után gombamód szaporodni kezdtek a szolgáltatók Afrikában és Ázsiában. A nagy telefontársaságok és készülékgyártók ma már mindent elkövetnek, hogy a szegény országok igényeihez igazított termékeket és szolgáltatásokat dobjanak piacra: kivétel nélkül alkalmaznak olyan antropológusokat és kutatókat, akiket azzal bíznak meg, hogy próbálják kitalálni, milyen fejlesztésekkel és alkalmazásokkal lehetne vonzóvá tenni a mobiltelefont a szegény országokban élők számára. Mint arra a New York Times egy tavalyi cikkében rámutatott, gyakran az apróságok is fontosak lehetnek. Indiában a gyakori monszunok miatt fontos lenne, hogy a telefont fel lehessen akasztani, és ne ázzon el. Afrikában és Ázsiában sok az analfabéta, akik könnyebben boldogulnának, ha betűk helyett ikonok lennének a billentyűzeten.
2006-ban az új mobiltelefon-előfizetések 68 százalékát a fejlődő országokban kötötték. A 60 milliós Kongói Demokratikus Köztársaságban már több mint egymillióan használnak mobilt. Csádban, a kontinens legelmaradottabb országában három év alatt meghúszszorozódott az előfizetők száma. Az ugandai szolgáltatók tíz éve még azt remélték, hogy mostanra legalább 5000 előfizetőjük lesz – becslések szerint ezerszer ennyien, közel ötmillióan vettek már készüléket. Afrikában összesen 280 millióan, a kontinens összlakosságának közel harmada rendelkezik telefonnal. Különösen a telekommunikációs piacot liberalizáló államok jártak jól: a szolgáltatók versengése ugyanis letörte az árakat. Jól jellemzi a mobiltelefonok iránti igényt, hogy a helyi mobiltársaságok még a Sierra Leone-i és a kongói polgárháborúk idején is prosperáltak: a harcban álló csapatok egyike sem akart telefon nélkül maradni, így a mobilantennákat nem rombolták le.
A fejlődő országok polgárai a gazdag nyugatiaknak ugyan csak töredékét költik telekommunikációra, a költséghatékonyan működő mobilszolgáltatók a rengeteg előfizető miatt így is tisztes nyereségre tehetnek szert. Indiában az átlagos mobilhasználó havonta mindössze 6,5 dollárért telefonál, és a percdíjak is rendkívül alacsonyak, a szolgáltatók haszonkulcsa így is 40 százalék körül mozog, ami megfelel a fejlett államok mobilcégeinek nyereségének.
A World Resources Institution tavalyi kutatása rávilágított, hogy a szegény országok lakói bevételeik jelentős részét költik kommunikációs eszközökre. Ha napi néhány dollár pluszbevételre teszek szert, akkor a legvalószínűbb, hogy azt telefonvásárlásra, és nem pedig egészségügyre, iskolára vagy lakáskörülményeik javítására fordítják. A Nyugat jómódú polgárai szinte meg sem tudnának lenni autó, telefon, internet és televízió nélkül, de azt álmukban sem gondolnák, hogy a mobiltelefon a legnagyobb nyomorban élő afrikaiaknak is fontos lehet. Az ugandai anyuka, aki maláriás gyerekét a messzi városban rendelő orvoshoz akarja vinni, pontosan tudja, mennyit ér egy telefon, mert segítségével még indulás előtt kiderítheti, hogy éppen otthon van-e az orvos. Mint ahogy az a kínai rakodómunkás is, aki napokig várakozik a raktárak és építkezések előtt munkára ácsingózva – ha lenne telefonja, akkor fel tudnák hívni, amikor szükség van rá. A mobiltelefonnal rendelkező indiai halászok 8 százalékkal többet keresnek, mert könnyebben tartják a kapcsolatot a vevőikkel. A London Business School egy 2005-ös tanulmánya szerint, ha tíz százalékkal nő a mobiltelefonok száma egy országban, akkor a GDP fél százalékkal emelkedik.
A mobiltelefon nem csak a hagyományos termelési módokat és a kereskedelmet teszi hatékonyabbá, hanem új lehetőségeket is teremt. Bangladesben például virágzik a közösségi mobiltelefonok hálózata. Több mint negyedmillióan élnek abból vidéken, hogy mobiltelefont vesznek, amit aztán némi pénzért cserébe a falu többi lakója is használhat. A mobiltelefon sokak számára a bankot is helyettesíti. Több afrikai országban bevett gyakorlat a mobiltelefon-feltöltőkártyával történő fizetés. Számos államban pedig egész minibank-hálózat alakult ki, amely lehetővé teszi az átutalást is: elég csak egy feltöltőkártyát venni, felhívni a távoli rokon falujában lakó mobiltelefonnal rendelkező mikrobankárt, aki a feltöltőkártya kódjáért cserébe némi jutalék levonása után folyósítja a kártya árát.
Ráadásul nem csak a mikrovállalkozók járnak jól a mobiltelefonnal. A gazdaság élénkülése az adóbevételek növekedésével jár, az előfizetők számának növekedése pedig munkahelyeket teremt. A Roshan, Afganisztánban legnagyobb magánvállalata 25 ezer embernek ad munkát. És nem csak gazdasági szempontból jelentős a mobiltelefonok haszna. A kommunikációs csatornák bővülése segíthet a fejlődő országok felemelkedését ellehetetlenítő politikai visszaélések és a korrupció csökkentésében is. Több afrikai országban mobiltelefonos megfigyelők igyekeznek megakadályozni a választási csalást. Mint azt az iráni választások után kitört tüntetéssorozat is bizonyítja, azokban az országokban, ahol a média állami irányítás alatt működik, az ellenzék megszervezéséhez elengedhetetlen a mobiltelefon.
Mindezek fényében érthető, miért nevezte Jeffrey Sachs, a Columbia Egyetem Föld Intézetének igazgatója, az ENSZ Millenium Projektjének korábbi vezetője a „fejlődés legfontosabb eszközének” a mobiltelefont.
