Vagyis a szerb lakosság tíz százalékát ölték meg a magyar karhatalom és a nemzetőrség tagjai – anélkül, hogy akár csak megkísérelték volna bizonyítani, hogy támogatták a partizánokat. Volt partizántevékenység a vidéken – Csúrogon korábban 40 fős partizánosztag működött, amelynek létszáma 1942 januárjára 58-ra emelkedett. A mintegy 3500 főt kitevő helyi magyar lakosság soraiból 40-50 fős nemzetőrséget szerveztek, őket is fölfegyverezték.

A nemzetőrség vezetője, a tanító és a főjegyző mondott beszédet – azzal hiszterizálva a magyar lakosságot, hogy a szerb karácsony napján, január 7-én nagy partizántámadás várható a Bánát felől. Érkezett a helyszínre két csendőrszakasz és egy gyalogos honvédszázad. Ám azt a körülbelül 90 fős listát, hogy kiket visznek be kihallgatni a községházára, a helyi magyarok állították össze.

A kihallgatás kisebb csoportokban a kisbíró és a rendőrök szobájában zajlott. Hamar elcsattant az első pofon. A szerb kihallgatottak ellenálltak. Verekedés tört ki. Attól kezdve doronggal, puskatussal, szuronnyal kezdték agyonverni a községházára begyűjtött szerbeket. Hívtak lovas kocsikat, hogy a holttesteket kivigyék a Tisza-partra. Később már élve, összedrótozott kézzel kísérték a foglyokat a folyóhoz, fejbe verték és begurították a vízbe. Ezt csinálták három napon át, majd kezdték összeszedni a meggyilkoltak családtagjait.

Legtöbbjüket 7-én, az ortodox karácsony napján. Két magtárba vitték őket, golyószóróval, kézigránáttal ölték meg, aki még így is életben maradt, azt közelről fejbe lőtték. Írásos parancs nem maradt fenn. Szombathelyi Ferenc vezérkari főnököt később azzal vádolva végezték ki, hogy az ő utasítására történtek a civilek elleni gyilkosságok. Kétségtelenül volt nagypolitikai manipuláció is: január 6-án Budapesten járt Ribbentrop német külügyminiszter, és követelte, hogy a teljes magyar haderő vonuljon ki a szovjet hadszíntérre.

A magyar politikai vezetés vélhetőleg a hatalmas délvidéki partizánveszélyre hivatkozva próbált ennek ellenállni. Mindez azonban nem magyarázza az elkövetett gyilkosságok brutalitását, gyermekek, öregek, asszonyok elpusztítását. Pihurik Judit szerint az történhetett, hogy nagyon erősen fanatizálták az embereket. A szegedi történész a Csúrogon történteket utólag feltáró 1967 és 1970 közötti nyomozás, majd 1971 és 1973 között lezajlott per négyezer oldalas iratanyagát dolgozza föl. A vallomások akörül forogtak: kik állították össze a meggyilkolandók listáját?

És persze kik, hogyan és miért gyilkoltak? Pihurik Juditnak az a benyomása: olyan hangulat alakulhatott ki, amelyben az emberek egyszerűen nem mertek nem cselekedni. Tizenkilenc-húsz éves gyerekkatonák, rendőrök, csendőrök is voltak – azt mondták nekik: ha nem ütsz, te is kapsz a puskatussal. A főjegyző beszédében azt mondta: vagy a szerbek, vagy mi! Megkérdeztem: lehet-e tanulni a múltból, hogy ha megismerik, ilyet ne kövessenek el többé az emberek?

– A megbékélést csak az szolgálhatja, ha az emberek megtanulnak a múltról múltként gondolkodni. A leszármazottakban tudatosulnia kell, hogy a múlt bűneit nem ők követték el. De fontosak az egymásnak tett gesztusok, mert nemcsak a kapott sebet kell számon tartani, hanem azt is, amit mi okoztunk. Akik visszatekintünk ezekre az eseményekre, sohase higgyük, hogy a kívülállás fölényével ítélhetünk elevenek és holtak felett. Nem tudjuk megmondani, hogy adott esetben, a félelem, a gyűlölet, az elszabadult erőszak légkörében mi miként viselkedtünk volna.