Miért nincs éppen máshol?
Moszkvába utazott szerdán Catherine Ashton, az unió külügyi főképviselője és egyben az Európai Bizottság alelnöke, majd csütörtökön részt vett a hétfőn egyébként Brüsszelbe látogató Janukovics ukrán elnök kijevi beiktatásán – miközben Palma de Mallorcán az EU védelmi miniszterei tanácskoznak. A francia tárcavezető, Hervé Morin nem rejtette véka alá véleményét, hogy míg Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkár eleget tett a meghívásnak, Ashton máshova ment, holott megválasztása óta ez volt az első magas szintű védelmi eszmecsere. Hasonlóan vélekedett Carme Chacon spanyol és Jack de Vries holland védelmi miniszter is. Egyes vélemények szerint Ashton inkább Moszkvát választotta, mert a stratégiai kérdésekben nincs otthon.
A lisszaboni szerződés elfogadása nyomán létrehozott új poszton Ashtont azonnal tűz alá vették. Először az európai képviselők a meghallgatásán, majd kérdőre vonták azért is, mert nem látogatott a földrengés után azonnal Haitire. Valójában időt sem adtak Ashtonnak, hogy az újszerű kettős szerepének, a főképviselői és a bizottsági alelnöki posztnak valamiféle tartalmat találjon.
Az utóbbi napokban aztán az gerjesztett feszültséget Brüsszelben, hogy az unió washingtoni képviseletének élére José Manuel Barroso bizottsági elnök volt kabinetfőnöke, Joao Vale de Almeida kerül, meglehetősen titokzatos kiválasztás eredményeképpen. Eközben még ő irányítja azt a bizottságot, amely az új uniós külügyi szolgálat alapjait rakja le.
Svéd körökben kifejezett megrökönyödést keltett a kinevezés, Carl Bildt külügyminiszter bírálta Ashtont. De a svédek Barrosot sem kímélték, aki szerintük így akarja megerősíteni hatalmát és jelentéktelenné tenni a külügyi főképviselőt. A külügyminiszterek hétfői brüsszeli találkozója után Ashton eléggé érdes hangon kérte ki magának a célozgatásokat, és azzal próbált érvelni, hogy Almeida még a 2009-es nagykövetcsere részeként kerül Washingtonba, nem pedig az idei szerint – vagyis neki voltaképpen ehhez nem sok köze van.
A vita egyrészt tükrözi az új uniós intézmények alkalmazkodását egymáshoz, másrészt bepillantást enged az új külügyi szolgálat toborzását kísérő huzakodásba. Az új tagállamok az őket megillető részesedést akarják, míg Brüsszelben a bizottsági és tanácsi munkatársak saját magukat tolják előtérbe, s attól tartanak, hogy a magyarok, a csehek, a románok és a többiek „ejtőernyősöket” vetnek be az állóvíz felkavarására.
