Miért nem volt ott Orbán a Líbia-konferencián?
Az Egyesült Államok a szövetségesekre, de leginkább a NATO-ra bízná a szerinte elhúzódó líbiai hadműveletek irányítását, amivel viszont nemigen ért egyet a globális figyelem előterébe került és végre kezdeményezőként feltűnő francia államfő. Miközben az akciók folytatódnak, Brüsszelben folyamatossá váltak a diplomáciai egyeztetések.
A tervezési szakasz végéhez közeledett a NATO vasárnap este, ám néhány olyan tagállam, amely nem vett részt a francia elnök által szombatra Párizsba sietve összehívott csúcstalálkozón, gondolkodóba esett, miként reagáljon arra, hogy kész helyzet elé állították. A tervezés azonban nagyjából lezárult, s arra terjed ki, hogyan tudná a NATO átvenni vagy támogatni a fegyverembargó és a repülési tilalom betartatásának műveletét. A vasárnapi esti brüsszeli egyeztetések célja az volt, hogy a NATO felkészüljön e feladatokra, s ha konszenzus alakul ki, akkor a következő napokban – amikor a líbiai akcióban jelenleg részvevő szövetségesek vélhetően elvégeznek néhány feladatot - bejelentse, milyen szerepet vállal.
Értesüléseink szerint az Egyesült Államok és például Olaszország szívesebben venne részt az atlanti szervezet keretében katonai akciókban, mint egy ad-hoc nemzetközi koalícióban, amely az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatra értelmében a líbiai lakosság védelmében próbál érvényt szerezni a repülési tilalomnak az észak-afrikai ország légterében.
Az első csapásokat a líbiai légvédelmi célpontokra a francia Mirage gépek mérték szombaton. S a franciák saját felderítő gépeiket küldték a helyszínre saját akciójuk támogatására, holott a NATO annyit már megtett, hogy AWACS gépeket menesztett a térségbe, és ebből a közös erőfeszítésből 18 tagállam vette ki a részét, köztük Magyarország is.
A francia gépek már a levegőben voltak szombaton, amikor Nicolas Sarkozy elnök a párizsi nemzetközi csúcstalálkozón bejelentette a bevetés megindítását, ezzel is jelezve, hogy a helyzet magaslatán áll, s ő irányítja a folyamatokat. Ám Washingtonban nem sokkal később azt közölték Pentagon-források, hogy az akciót, amelyben amerikai, brit, kanadai, olasz, spanyol és katari erők is részt vesznek, az Egyesült Államok fogja össze, de ezt az irányító szerepet mihamarabb átadná a szövetségeseknek. Brit katonai források a hétvégén viszont azt mondták, hogy a franciák vezénylik a hadműveleteket, amelyekhez a NATO nápolyi parancsnoksága ad segítséget. Atlanti források viszont vasárnap is úgy fogalmaztak, hogy az AWCS-ok felderítő repülésein kívül a NATO nem része a Líbia elleni akcióknak. Persze az AWACS-okról érkező információkat bizonyosan megosztották, s az amerikai-brit-francia hármas tagjai sem ugyanazokat a célpontokat támadták.
Brüsszelben bizonnyal további diplomáciai egyeztetésekre lesz szükség, mert a franciák például egyelőre őriznék az e kérdésben kivívott nemzetközi vezető szerepüket, míg az akciót sürgető Párizs-London tengelyhez későn csatlakozó Washingtonban aggódnak, hogy a beavatkozás elhúzódhat, miután a szövetségesek akkor próbáltak a líbiai ellenzék mellé állni, amikor az már elvesztette az olajlétesítmények feletti ellenőrzését, s visszaszorult Bengáziba, amely ellen Kadhafi erői már tervezték a végső támadást. Az amerikai ódzkodás részben az afgán helyzettel, részben azzal a ténnyel magyarázható, hogy Irak felett tizenkét éven át volt érvényben a repülési tilalom, majd az amerikaiak szárazföldi egységekkel is bevonultak. Ennek eshetőségét Washington most eleve kizárta.
Sarkozy a rivaldafényben
Miután az egyiptomi és a tunéziai változásokról lemaradt, s a francia diplomácia a diktatúrákhoz fűződő kétes kapcsolatai miatt be is sározódott – Michéle Alliot-Marie külügyminiszter lemondásra is kényszerült – a népszerűségét vesztő és jövőre elnökválasztási csata elé néző Nicolas Sarkozy államfő az Európai Unióban elsőként ismerte el a líbiai ellenzéket, s követelt katonai beavatkozást a polgári lakosság védelmében. Néhány napja egyértelműen kizárta annak lehetőségét, hogy a NATO szervezzen ilyen akciót. A G20-ak és a G8-ak csoportjának soros elnökeként Nicolas Sarkozy eleve a globális rivaldafénybe került, így a kezdeti észak-afrikai fiaskó feledtetésére gyorsan változtatni tudott a politikai dinamikán – ügyes húzással Alain Juppé volt kormányfőt ültette a külügyminiszteri székbe - és világhatalmi tényezőként tűnt föl, aminek reményei szerint belpolitikai következményei is lesznek. A BT határozata után sebtében szervezett csúcstalálkozót szombaton Párizsba, aminek az ENSZ döntése nyomán nemigen lehetett más célja, minthogy a francia államfő kezdeményező és szervező képességét országnak-világnak bemutassa.
Francia források elismerik, nagyon gyorsan szervezték meg a szombati párizsi csúcsértekezletet a líbiai akciók egyeztetésére, s nagy figyelmet fordítottak rá, hogy az érintett arab térség, illetve a hadműveletekhez segítséget felajánló országok mindenképpen képviseltessék magukat. Így fordult elő, hogy Lengyelország ott lehetett, de az EU soros elnökségét adó Magyarország nem. Igaz, az EU külügyi főképviselője, Catherine Ashton megjelent Párizsban, s a Lisszaboni Szerződés szerint immár ő viszi az uniós diplomáciát, nem pedig a soros elnökség, amely küszködik is, miként tudja észrevétetni magát. A párizsi vendéglista nem okozott azonban diplomácia súrlódást a magyar-francia viszonyban, s elképzelhető, hogy az uniós külügyminiszterek hétfői brüsszeli tanácskozásán a tárcavezetők barátságosan túlteszik magukat a „ki volt ott és ki nem volt ott” kérdésén.
