A „harmadik út” fontos állomás volt a szociáldemokrata gondolkodás megújításában, foképp, mert a konzervativizmus hatása alatt lévo választópolgárokhoz közelebb tudta hozni a haladó politikát. „De ha a szociáldemokrata pártok össze akarják szedni magukat, tovább kell lépniük” – olvassuk a Der Spiegelben három baloldali szerzo tollából.

Egyikük, Matt Browne annak a Policy Network nemzetközi agytrösztnek az igazgatója, amit 2000-ben Bill Clinton amerikai elnök, Tony Blair brit miniszterelnök és Gerhard Schröder német kancellár hozott létre, a baloldal új útjainak kijelölésére. Másikuk, Ruy Teixeira ugyanennek a hálózatnak oszlopos amerikai tagja, a demokraták baloldalának egyik fo ideológusa, s egyben a 2003-ban alapított American Progress központ szakértoje. Akárcsak harmadikuk, John Halpin, akinek kutatási területe a jövo progresszív politikájának kidolgozása.

A németországi választások eredményét elemezve megállapítják, hogy a szociáldemokraták nem voltak képesek hasznot húzni abból, hogy a válságot a jobboldal kedvenc gazdaságpolitikai irányzata, a piac iránti feltétlen tisztelet idézte elo. És a szociáldemokraták Európában másutt is nyilvánvalóan válságban vannak.

Ennek a szerzok négy okát látják, s mind a négy a „harmadik út” hiányosságaiból ered. A legfobb probléma az, hogy a szociáldemokraták nem tudták megmagyarázni, miben is különböznek a konzervatívoktól. Amikor Blair, Clinton és Schröder összehangolták a baloldali gondolatot a piac követelményeivel, politikai hegemóniára tettek szert egy konzervatív eszmék uralta korszakban. De adósak maradtak egy másfajta ipari megújulási politikával.

A hanyatláshoz hozzájárult, hogy a szociáldemokrácia gondolkodása túlságosan technikai, s hogy nem képes hatni az emberek érzelmeire, így védtelen a populista indulatokkal szemben. Ezért vesztett szavazatokat más pártok javára.

A szociáldemokraták hagyományos szavazórétegeik aggodalmaira sem tudtak választ adni. A kommunizmus bukása idején megígért békés fellendülés helyett nott a munkanélküliség, erosödött a terrorizmus és terjedt a bunözés, ráadásul kirobbant a pénzügyi válság. Egy optimista korból pesszimista korba lépett a világ.

Végül a szociáldemokrácia nem tudta a korhoz igazítani politizálásának módszerét. A hagyományos hierarchikus pártpolitizálás nem vonzza azokat az új rétegeket, például az egyetemet végzettek nagy tömegeit, amelyek a haladó politika támogatói lehetnének.

Érdekes, hogy a progresszív politika három ideológusa a kiutat csak annyiban jelöli meg, hogy valami újra van szükség. A New York Timesban viszont Steve Erlanger ennél többel is megpróbálkozik. Sorra veszi, melyik európai országban milyen veszteségeket szenvedett el a baloldal, és egyetlen politikustól idéz gondolatokat a kiútra nézve. Enrico Lettától, a Demokrata Párt egyik vezetojétol, aki helytelenítené a régi eszmékhez való visszatérést. Szerinte „a szocializmus múlt századi válasz”. A mai baloldali politikának középpártokkal, liberális és zöld pártokkal kell keresnie a szövetséget, „és ez a szövetség nem szocialista lesz”.

A Munkáspártot ütötték, Gordon Brownt találták a brit választók