„Ha a Kínai Kommunista Párt továbbra is ösztönözni akarja a gazdasági növekedést és egyúttal a társadalmi stabilitást is meg kívánja őrizni, végső soron nincs más választása, mint a demokratizálás” – írja Jao Jang, a Pekingi Egyetem intézetvezető tanára a Foreign Policy magazinban.

A szerző elveti a kínai gazdaság gyors növekedését magyarázó elterjedt elméleteket, amelyek szerint a kínai modell meghaladja a klasszikus piacgazdaságra és a demokráciára épülő nyugati rendszert. A Metazinban is olvasható volt, hogy kínai funkcionáriusok előszeretettel hivatkoznak a szingapúri modellre, amely példátlan állami szigor fejében magas színvonalú oktatási és jóléti szolgáltatásokat kínál a lakosságnak. A másik közkeletű értelmezés a kínai modellt a washingtoni konszenzussal állítja szembe. A nagy nemzetközi gazdasági intézmények a 20. század végén azt ajánlották a fejlődő államoknak, hogy szigorú pénzpolitikával és privatizációval teremtsék meg a gazdasági növekedés feltételeit, s a közgazdasági köznyelv ezt a receptet nevezi washingtoni konszenzusnak. A pekingi konszenzus fogalmát, amely a kínai kormányzat által követett és másoknak is ajánlott alternatív receptet jelöli, Joshua Cooper Ramo, a Kínában és Amerikában egyaránt egyetemen oktató szakíró, Henry Kissinger tanácsadó cégének igazgatója alkotta meg. A pekingi konszenzus három alapeleme Ramo szerint a folytonos megújulás, a szuverenitás és a kiegyensúlyozott népjólét. Ez utóbbiról Ramo azt írja, hogy a pekingi modell nem öncélnak tekinti a bruttó hazai termék növelését, hanem ezzel párhuzamosan a fejlődés fenntarthatóságát és a javak egyenlő elosztását is szem előtt tartja.

Mármost közismert, hogy a kínai fejlődés óriási környezetkárosítással jár, ily módon nehezen nevezhető fenntarthatónak, továbbá élesen növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. Jao Jang a Foreign Policyben adatokkal bizonyítja, hogy a városok és a falvak lakóinak átlagos keresete között akkora különbség van, mint a világ egyetlen más országában sincs, a kétkezi dolgozók és a felsőbb rétegek jövedelme között pedig máris akkora, mint az Egyesült Államokban. 

A pekingi konszenzusból tehát az első elem marad értelmezhető, vagyis az, hogy a vezetés eddig képes volt rugalmasan reagálni a kihívásokra, továbbá a második elem, a szuverenitás. Ez utóbbi egyrészt azt jelenti, hogy a kínai politikai rendszer ellenáll a nyugati kritikának, másrészt az állam nagy gazdasági szerepére is utal, s e tekintetben is alternatívát kínál a nyugati modellel szemben.

Csakhogy, mint Jao Jang kimutatja, Kína valójában a privatizáció útján halad. Az állami vállalatok 80 százalékát privatizálta vagy tőzsdére vitte, és törvények sorában szavatolta a magántulajdon sérthetetlenségét. Ezzel tette lehetővé a hatalmas nyugati beruházásokat és általában a gyors gazdasági fejlődést. 

A villámgyors növekedés azonban nagy területi és társadalmi egyenlőtlenségeket eredményezett, továbbá a dolgozók szinte teljes jogfosztottságával járt együtt. Ennek fenntartásában erős érdekcsoportok működnek közre, nevezetesen a magánvállalkozók, a – szintén profitérdekelt gazdasági vállalkozás módjára működő – helyi hatóságok és az állami bürokrácia. Ezeket a kommunista párt nem tudja féken tartani, ha nem képes a lakosságra támaszkodni. A növekvő egyenlőtlenségek és a kiszolgáltatottság időnként lázongásokat vált ki, és a kínaiak nem fogják tűrni a helyzet fennmaradását, még kevésbé súlyosbodását. Vagyis fennáll a veszély, hogy tömegestül fordulnak szembe a hatalommal. Ha viszont a párt lehetővé tenné, hogy a kínai polgárok is képviselethez jussanak a közéletben, akkor maga mögé állíthatná a lakosságot, és egyúttal esélye nyílna rá, hogy kordában tartsa a nagyhatalmú érdekcsoportokat.

Csupán az a klasszikus kérdés vár még válaszra, hogy a demokratizálás megállítható-e azon a szinten, amely még nem fenyegeti a kommunista párt hatalmát.

A kínai gyerekek képjeleket memorizálnak