Egy magyar honvágyó Bolíviában
Ismerősei nem értik a székely férfi halálát. A Bolíviában lelőtt magyarok egyike, Magyarosi Árpád tavaly a debreceni református tanítóképző főiskolán diplomázott, ahol népszerű volt diáktársai körében.
Magyarosi Árpád Marosvásárhelyen született 1981-ben, általános iskolai tanulmányait a romániai Szovátán kezdte, majd – miután szüleivel Magyarországra települt – Budapesten folytatta. A debreceni tanítóképző főiskolán a hallgatói önkormányzat sportért és kultúráért felelős alelnökeként sokakkal került kapcsolatba, számos barátra tett szert a főiskolai diákkollégiumban is. Aktív kulturális életet élt, verseket írt a Partium című folyóiratba, továbbá gitározott és énekelt: az Élni jó című lemeze Dinnyés József segítségével jelent meg 2007-ben. Beszéltünk egy szülővel, akinek gyermekeit Magyarosi két-három éve főiskolásként tanította a tanítóképző gyakorló általános iskolájában. A gyerekek szerint a „kistanár” nagyon kedves és jólelkű ember volt, akinek szerették a foglalkozásait.
Egyik volt iskolatársa – aki nem kívánta elárulni a nevét – barátságos fiatalembernek ismerte meg, akitől távol állt az agresszivitás. Mint mondta, Árpád szeretett íjászkodni, de arról nem tudott, hogy lőfegyverekkel is kapcsolatba került volna, ezért barátai és ismerősei nem hiszik el, hogy fegyveres csoport tagjaként bárkinek az életére tört volna. Egyik ismerőse úgy fogalmazott: a székely származására büszke Magyarosi Árpádnak Erdélyben unitárius gyökerei voltak, egy ideig Kolozsváron unitárius teológiára is járt, ezért különösen furcsa, hogy belépett egy iszlám közösségbe és a nevét arab betűkkel írta föl a honlapjára és iwiw-oldalára is ahová pár órával azelőtt jelentkezett be, hogy lelőtték. A közösségi fórumra 60 képet tett fel magáról.
Utolsó – honlapjával együtt azóta törölt – blogbejegyzésében, március 3-án semmi nem utal arra, hogy terrorakcióra készülne. Honvágyára annál inkább:gyermekkori iemlékeiről és a magyar nők szépségéről áradozott.
„Tudom, hogy minden szép ami természetes...”
Imádtam gyermekként a patakban lenni, annyira csodáltam azt a világot ami folyton sodródott. Varázslatos volt minden, különösen a víz csillogása, csobogása. Esténként, fülemben a patak dallamával feküdtem, reggel azzal ébredtem. Őszinte csodálattal tartottam markomban a kifogott apró halakat. Télen is a patakban voltam, baltámmal vágtam a lékeket, nehogy ne kapjanak levegőt a halacskáim... Azonban leginkább az volt szép, ha tiszta, átlátszó, vékony volt a jég a víz felszínén! Én könnyű kis testemmel azon elhasaltam, s kerestem izgatottan az életet alatta(m). Láttam már pár patakot, folyót... szép Székelyföldön...s határain, Erdélyben, Magyarországon, távolabb is... de nékem a legszebb mégis az a patak, amit úgy neveznek sokan otthon, hogy „Szováta vize”... ott fogtam ki az első halakat kézzel, bottal, hálóval... ott építettünk gátat, abból ittunk, az volt a szent kenete minden egyes napnak. Van is egy mondás, mely szerint az egy Isten előbb Székelyföldet teremté meg, s mikor látá, hogy az mennyire szép, akkor megteremté köré az egész világot. Egy ókori görög költő szerint (Anakreón) "az Istenek a nőknek fegyverül adták a szépséget"... a magyar lányokkal lehetett a legkegyesebb... mert az Ő szépségük máshoz nem igen fogható! Láttam már pár nemzet lányait, s nem firtatom egyiknek sem szépségét, hiszen mondják is... „minden szép ami természetes”... de a magyar lányok tényleg a legszebbek a világon! Úgy gondolom, a szépséget közvetlenül a környezetünk határozza meg amiben élünk... s hogy értsd – mire gondolok – azért a legszebbek a mi lányaink, mert a mi hazánk is a legszebb a világon. Lehet, elfogult vagyok... kicsit... talán nagyon is, de pár fokkal jobban szeretem az otthonit mindennél! Ha nem így lenne, nem akarnék hazamenni, megelégednék más patakokkal, más hegyekkel, más levegővel, s más lányokkal is... s más nyelven próbálnám dicsérni mások szépségét... ó nem, ez egy rossz álom lenne... nekem az otthoni kell, mert nekem annál semmi sem szebb a világon. Azok a szemek úgy csillognak, mint a patak, s a testek oly kacéran mozognak, mint az ügyes kis halak... ha be is hunyom szemeim, a te képed – te szépség – mégis bennem marad! Maradok továbbra is őszinte magamhoz, nemhiába dicsérem a napot ...
