Amikor a történelem visszatekint majd az első magyar EU elnökség teljesítményére, valószínűleg nem azt fogja kiemelni, amit ma sokan napi (párt)politikai okokból fontosnak tartanak. Ha például a magyar diplomácia teljesítményét vizsgálják majd, meg fogják jegyezni, hogy meglepően jól alkalmazkodott a lisszaboni szerződés utáni helyzethez. Vagyis nem akadékoskodott és próbált meg mindenáron feltünősködni akkor, amikor ennek a játszmának a főszerepét Brüsszelre osztották. Viszont nagyon ügyesen és hatékonyan talált meg olyan lehetőségeket, ahol a soros elnökség valóban jelentős hozzájárulást nyujthatott az EU – igenis létező, bár ma még túlságosan gyenge és kevéssé látható – közös külpolitikájának.

Az egyik ilyen terület minden bizonnyal a libiai konfliktusban játszott magyar szerepvállalás volt, amely szervesen illeszkedik abba az új irányba, amit a magyar külügyek az utóbbi időben vettek. Ennek lényege, hogy kiemelt jelentséget tulajdonítunk annak, hogy a magyar (és közép-európai) tapasztalatok átadásával segítsük más orszgok demokratikus átalakulását és rendelkezésére álljunk a demokráciáért küzdőknek abban a formában és módon, amelyikre éppen a legnagyobb szükség van.

Ezt, persze, sokan nem értik (vagy nem akarják érteni). Ezért fordulhatott elő az, hogy nemrég egy – egyébként általam nagyra becsült újságíró kolléga – mintegy "Kadhafi utolsó csatlósának" bélyegezte Magyarországot, amiért a fejlett demokráciák között valóban egyedülálló módon nem zárta be tripoli nagykövetségét. Ezt az illető szerző a libiai forradalom elárulásának és Kadhafi melletti kiállásként mutatta be.

Nos, ez a felfogás a helyzet totális félreértését mutatja. Egyedülálló módon, hiszen ritkán tud a magyar diplomácia olyan feltünő teljesítményt nyújtani – márcsak helyzetéből adódóan is -, amikor egyszerre aratja e a babérokat ugyanazért Washingtonban és Brüsszelben. Az amerikai kormányzat és a Kongresszus mindkét pártja egyhangúan fejezte ki elismerését és köszönetét azért, hogy „az utolsó csatlós” tartja a frontot és sorra menekíti ki a veszélyben lévő embereket. Ugyanígy reagáltak az EU érintett tagállamai valamint az unió külpolitikai főképviselője is. Sőt, minden ellenkező híreszteléssel szemben a libiai forradalmárok is elismeréssel szólnak erről. Megértik, hogy nekünk feladatunk van Tripoliban és ezt nem a Kadhafi melletti kiállásnak veszik, hanem éppen az ellenállás egyik támogató formájának, hiszen olyan embereken segítünk, akiket a Kadhafi-rezsim valamilyen okból ellenségnek tekint.

A magyar nagykövetség Tripoliban olyat csinált, amit eddig még sose csináltunk: egész Európát és Észak-Amerikát – ezzel együtt ezeknek érdekeit és értékeit – képviseli és védi egy halálra ítélt, éppen ezért kiszámíthatatlan diktátor fészkében. Manapság, amikor a világ minőségileg más, mint nem is olyan régen,a  diplomácia feladatai is megváltoznak: a hagyományos diplomácia mellett sok más feladatunk is van. Olyanok is, amelyek első látásra nem világosak, de ettől még nem kevésbé fontosak.

A legjobb műnek járó Oscart nem fogjuk ezért elnyerni (senki se érdemli meg), de a legjobb mellékszereplő díjára nagyon is esélyesek vagyunk. Az adott helyzetben a magyar diplomácia ennél többre nem is törekedhetett. Adózzunk tehát elismeréssel a szereplőknek, a tripoli magyar nagykövetség bátor munkatársainak, de ne vonjuk meg az elismerést a rendezőtől sem.

A szerző biztonságpolitikai szakértő, a budapesti Demokratikus Átmenet Nemzetközi Központ (ICDT) elnöke